Öregember nem vénember – tartja egy régi közmondás, amelyet a nemrég lezajlott Sepsiszentgyörgyi Sportnapok legidősebb résztvevője visszakézből igazol. Szálegyenes tartású, könnyű mozgású, határozott kézfogású úriember Ráduly Imre, aki 87 évesen is teniszezik, és már a következő játékra készül.
Bemutatkozáskor szabódik egy kicsit: életében először áll sajtónyilvánosság elé. A teniszről azonban örömmel beszél. Elmondása szerint gyermekkorában az udvaron ütögettek egy tömör gumilabdát egy kifeszített kötél fölött, lapátszerű ütőkkel, amelyeket maguk készítettek deszkából. Ezekkel elég sok baj volt, hamar megrepedtek – eleveníti fel. Az iskolában is – tősgyökeres sepsiszentgyörgyiként a Székely Mikó Kollégium diákja volt – a labdajátékok vonzották, röplabdázott, kosárlabdázott; teniszezni 1952-ben – 72 éve! – kezdett. És máig nem hagyta abba, habár a lábai már nem úgy viszik, ahogy szeretné.
– A teniszben nagyon fontos jól ráállni a labdára, és nekem volt gömbérzékem, ahogy mondták – magyarázza. – Ütögetni most is nagyon jól tudok, mindig szerettem adogatni, de a lábmozgásom már nem az igazi, nem tudok úgy ráállni a labdára, hogy tökéletes legyen. Kevesebbet is játszom, mert a korosztályomban már nincs kivel, a következők nyolc-tíz évvel fiatalabbak, az egészen fiatalok pedig gyorsabban futnak. Az idei Sportnapokon vegyes párosban játszottam Demeter Évával. Gyermekkoromban a jelenleg Budapesten élő Bartos Bertalannal és bátyjával, Sándorral, Kondor Sándorral, idősebb Bakk Árpáddal, Kácza Árpáddal játszottam sokat; abban az időben Dobai Ernő bácsi tartotta úgy-ahogy kézben a sepsiszentgyörgyi teniszt, ő hordozott minket versenyezni is Câmpinára, Szászrégenbe. Felnőttként Csoma Imre, aki pár éve sajnos lesérült, Boér Zoltán, Bálint László, Veress Gergely, Bogyó István, Fazakas Mihály, Tömöri Géza, Olteanu és Nemes doktorok voltak a társaim. Munka után játszottunk – tisztviselő voltam 17 évig a textilgyárban, majd 27 évig a tejgyárban –, hetente többször, és körzeti versenyekre is jártunk, ahol csíkszeredai, brassói, marosvásárhelyi, baróti teniszezőkkel mértük össze magunkat. Különösen a kétezres évek elején volt élénk mozgás.
Örömmel eleveníti fel a múltat Ráduly Imre. Albert Levente felvétele
Sepsiszentgyörgyön is volt mindenféle verseny, itt kialakult egy jó stílus, amelyre Szabó Lajos tanította meg a fiatalokat; most a fia, Szabó Zsolt az edző. A felszerelés régebb problémás volt, 2010–2015 között pedig nagyon rossz állapotba került a két sepsiszentgyörgyi pálya is. Akkor csak a piac mellettiek léteztek, amelyeket a textilgyártól vett át a sporttanács, de nem foglalkozott velük. Illetve volt egy a kórház udvarán is Csoma doktor jóvoltából, az már rég nincs meg, csak a köréje ültetett fenyők állnak még. A piaci pályák mögött valamikor a szabad természet kezdődött, nem volt beépítve a rét... Amikor verseny volt, mindenki igyekezett odaállni, ezt is nagyon szerettem: amikor minél többen voltunk együtt a szabadban és ütögettük a labdát. Nem nagy társaság a szentgyörgyi teniszezőké, 50–100 ember, mindenki ismeri egymást... A tévében sem győzöm nézni a meccseket, és amikor biciklizem, nem tudom megállni, hogy ne kanyarodjak a teniszpályák felé. A tenisz az én szerelmem, nem tudok tőle megválni, és amíg mozogni tudok, ütöm a labdát – összegez.
Ráduly Imre nemes szenvedélyét azonos nevű fia is osztja, aki az élete párját is ennek a sportnak köszönheti. És már a harmadik generációhoz tartozó, hétéves unoka is két éve ütöget. Van, akitől tanulnia...
