(…) Ha rápillantunk a magyarok zsákmányszerző hadjáratait ábrázoló térképekre, megdöbbentő képet nyerünk őseink képességeiről és teljesítményei­ről. Európának szinte minden tájékára eljutottak. Keresztül-kasul bejárták Németország, Olaszország, Franciaország, Belgium és Spanyolország különböző vidékeit, és gyakran „látogatták” a Bizánci Császárság balkáni területeit.

A magyar lovascsapatok nagyobb távolság megtételére voltak képesek a nyugati lovassághoz képest. Fegyvereiktől, legfőképpen nyilaiktól pedig nem ok nélkül rettegtek mindenfelé, ugyanis a legendás visszacsapó összetett (vagy reflex) íj sokkal erősebb és hatékonyabb volt nyugati társainál (hatótávolságát kb. 200 méterre becsülték). (…) Már kifeszítésükhöz is nagy fizikai erő kellett. Ehhez járult a derékból hátraforduló testhelyzet a vágtató lovon, illetve a nyílvessző megfelelő irányba történő kilövése. Ezt a módszert olyankor alkalmazták, amikor látszólag megfutamodtak a támadók elől. A rendezetlenné zilálódott üldözőkre ebből a testhelyzetből váratlanul nyílzáport zúdítottak, majd visszafordultak és a megzavarodott ellenséget kézitusában győzték le.

Dienes István A honfoglaló magyarok című kötetében így írt erről a korszakról: „A magyarok első, Német Lajos király országát sújtó betörésekor (862) Hincmar, Reims érseke már sejtette, hogy keleten új, félelmetes ellenség tűnt fel. A magyarok már ekkor, még a régi szállásterületről kiinduló vállalkozásaik során felismerték, hogy Európa akkori feudális széttagoltságában nem képes szervezett ellenállásra, sőt, a hatalmi villongások szinte kínálják számukra a hadi vállalkozások lehetőségét. Minden alkalmat felhasználtak, hogy ne idegen portyázókként, hanem egyik vagy másik fejedelem oldalán, szövetséges seregként vegyenek részt a kor küzdelmeiben.” (…)

Európa nyugati fele eléggé megosztott volt, ami kedvezett a magyaroknak. Ugyanakkor veszélyes terepnek bizonyult, hiszen nem sikerült mindig győztesen hazatérni. (…) Fodor István régész-történész professzor, Diószegi György és Legeza László főiskolai tanárok Őseink nyomában című, jól megírt, gazdagon illusztrált ismeretterjesztő könyvéből idézünk: „Komoly szenvedést és pusztítást okoztak ezek a hadjáratok Európának, kár lenne ezt utólag szépítgetni. De talán korántsem akkorát, mint azt a nyugati történetírás véli. A régészek hiába vizsgálják például, hogy mely városokat pusztították el a magyarok, ilyennek nem akadtak nyomára. S ha akaratlanul is, a hadjáratok nagyban hozzájárultak az európai városfejlődéshez: éppen a magyar veszedelem miatt veszik ekkor körül fallal városaikat Európa lakói.”
 

Az itáliai hadjárat

A magyarok sajátos harci mentalitását jól tükrözi két esemény ebből az időszakból. Ezekről Bánlaky (Breit) József hadtörténész nagyszabású művéből (A magyar nemzet hadtörténelme) nyerhetünk hasznos információkat. Az egyik a 899-es itáliai hadjárat során történt, amikor is egy 5000 fős, válogatott lovasokból álló magyar sereg megtámadta Itália északi részét és Velencét. A hadjáratot megelőzte egy felderítő portyázás, amelynek során a magyarok felmérték, milyen ellenállásra és mekkora zsákmányra számíthatnak. Szokásuk szerint sok tartalék lovat vittek magukkal, és a lovakat olyan bőrtömlőkkel, illetve bőrzsákokkal sazerelték fel, amelyekben vizet, zabot és árpát szállítottak. A már felderített útvonalon, a Muraközből közelítettek célpontjaik felé. A Velencétől északra fekvő Trevisónál a főerőkről levált egy hadoszlop, amelynek a Pó folyó és a tengermellék közötti átjárók ellenőrzése volt a feladata, míg a sereg nagyobbik része folytatta útját Milánó felé. A megerősített Veronát gondosan kikerülték, majd több részre válva elárasztották egész Lombardiát. Bresciát, Milánót és Páviát megsarcolták, Bergamót elfoglalták és feldúlták. Közeledésük hírére Vercelli püspöke, Liutward, aki Arnulf elődjének, Vastag Károlynak a főkancellárja volt és rengeteg kincset halmozott fel, kincstárát felpakolva menekülni próbált, de nem volt szerencséje. A magyarok elfogták, megölték, kincseit pedig elrabolták. A kalandozók nyár elejétől szeptemberig szinte akadálytalanul pusztították Felső-Itáliát.

A Velence közelében maradt had­oszlop sem maradt tétlen. Vezetői azt az őrült ötletet agyalták ki, hogy rajtaütnek a lagúnák által védett városon, amely akkoriban még inkább halászatból élt, de azért elég sok gazdag kereskedő lakott benne. A magyarok először felégették a Piave torkolatánál található Citta Nuova (Újváros) nevű települést, azután a lovak szügyéhez erősített, felfújt bőrtömlők segítségével átúsztattak az északkeleti lagúnákon és elfoglaltak két szigetet. A nyílt víz ekkor útjukat állta, ezért megkerülve a lagúnákat és Velencét levonultak a Brenta torkolatvidékéhez. A lagúnák déli csücskénél fekvő Chioggiát felgyújtották, azután birtokba vették a Pellestrina-szigetet. A velenceieknek nem volt lovasságuk, és a gyalogos haderejük sem volt elegendő a magyarok megállítására. Csak erős hajóhadukra számíthattak. Amikor a magyarok a Velencéhez közelebbi Malamocco sziget elfoglalására készültek, Albiola kikötőjénél (június 29-én) Pietro Tribuno velencei dózse hajóhadával megtámadta és visszaverte őket. A hadtörténelemben ehhez hasonló, lovasság és hadihajók közötti ütközetet nem jegyeztek fel. Mivel a csata Péter és Pál apostolok ünnepén történt, a velenceiek sokáig megünnepelték ezt a napot, amely a magyarok fölött aratott győzelem emléknapjává is vált. A déli hadoszlop beletörődött a vereségbe, és más zsákmány után nézett. Nyugat felé haladva Mantova környékéig fosztogatta a vidéket, de szeptemberben hirtelen vége szakadt a kellemes időtöltésnek.

Itália királya, I. Berengár eleinte kétségbeesve és hitetlenkedve fogadta a magyarok betöréséről szóló híreket. Azután hatalmas toborzó munkába fogott, és augusztus végére 15 000 fős sereget gyűjtött. A magyarok, értesülve a háromszoros túlerőt jelentő sereg készülődéseiről, megkezdték a szerteszét portyázó csapatok összegyűjtését és a fokozatos visszavonulást. Berengár serege sem tétlenkedett. Átkelt a Pón, és az egyik folyónál rajtaütött a magyar főerőkön. Mivel a támadás éppen átkelés közben érte a magyarokat, azok csak jelentős veszteségek árán tudtak átvergődni a túloldalra. Berengár lovasai már ott is feltünedeztek, a magyarok ezért üzentek a királynak, hogy szabad elvonulás fejében hajlandók visszaadni zsákmányaikat. Berengár elutasította az ajánlatot, a magyarok pedig tovább menekültek Verona felé, ahol egyesültek a korábban Velencét veszélyeztető hadoszloppal. Itt közösen szembeszálltak Berengár előcsapataival, és le is győzték azokat, de nem várták be az itáliai fősereget, hanem sietve keleti irányba menekültek, a Brenta folyóhoz.

Az átkelést sikeresen végrehajtották, de már annyira fáradtak voltak, hogy a táborozás mellett döntöttek. Az itáliai sereg is megérkezett a Brentához, mire a magyarok ismét követet küldtek Berengárhoz, és további engedményeket tettek, nevezetesen: nemcsak zsákmányaikat, hanem minden felesleges fegyverüket és lovukat átadják, ígérik, hogy soha többé nem lépnek Itália földjére és gyermekeiket túszként hátrahagyják. Az ajánlatra Berengár dölyfösen válaszolta: „A magyarok már nem egyebek döglött kutyáknál.” Nem is fogadta el az ajánlatot. Mivel az ő serege is kimerült, úgy döntött, megpihennek a Brenta túloldalán. A magyarok felháborodtak a sértő válasz hallatán és haditanácsot tartottak. Elhatározták, hogy inkább vitézek módjára halnak meg, mint gyáván megfutamodva, ezért a Brenta több pontján átkeltek, és átkaroló hadmozdulattal bátran rárontottak Berengár mit sem sejtő seregére. Egyes krónikák szerint a magyarok nyílzápora „sok olasznak torkára forrasztotta a betevő falatot”. Ezután a támadók megrohamozták a tábort és szörnyű mészárlásba fogtak. A két oldalról, majd hátulról is támadó magyarok Berengár katonáinak és főembereinek nagy részét megsemmisítették, és a király is csak szerencsével, seregének kis töredékével tudott elmenekülni.

A magyarok ezután folytatták a megkezdett hadjáratot. Ismét rácsaptak Lombardiára, majd átkelve a Pón, Párma és Modena vidékéig portyáztak. Kolostorokat, székesegyházakat pusztítottak el, és egyes városok csak hadisarc árán kerülték el a támadást. Itália egy éven keresztül, 900 tavaszáig viselte a megpróbáltatásokat, amikor Berengár király gazdag ajándékokkal és megfelelő kezesek átadásával kibékítette a magyarokat és rávette őket országa elhagyására. A magyarok távozása után a városok falait megerősítették, a velencei dózse pedig nemcsak újabb falat épített a belvárostól a castellói főcsatorna torkolatáig, hanem a főcsatornát is erős vaslánccal zárta el, megelőzve ezzel az ellenséges behatolásokat.
 

Cambria ostroma

A másik jellemző esemény több mint ötven évvel később, 954-ben történt. Ekkor Liudolf sváb herceg hívta segítségül a magyarokat apja, Ottó német király ellen. A Bulcsú vezette magyar sereg Wormsban is megfordult, ahol Konrád lotaringiai herceg barátságosan fogadta őket. A magyarok ezután Ottó híveinek birtokait pusztították Lotaringiában, hatalmas riadalmat okozva például Kölnben és annak környékén is. Azután nyugat felé vonultak, hogy a Rajnán túli vidékeket „meglátogassák”. A mai Franciaország területén, a belga határhoz közel fekvő Cambrai városát is megostromolták. A külső városrészeket felgyújtották és elfoglalták, de a belső város magas falaival nem boldogultak. Rövid időre abbahagyták az ostromot, és akkor Bulcsú öccse néhány emberével közelebb merészkedett, hogy a falakat megszemlélje. A védők észrevették őket, és egy alkalmas pillanatban kirohanva rájuk támadtak. A magyarok a túlerő láttán meghátráltak, Bulcsú öccse azonban nem ezt tette. Szembeszállt a támadókkal, akik megsebesítették, majd megölték őt. Fejét levágták és lándzsára tűzve a város falára erősítették.

Feszty Árpád: A magyarok bejövetele (részlet, 1894). Fotó: Wikipédia

Bulcsút elkeserítette öccse halála. Újabb rohamokra vezényelte embereit, de a falakat nem sikerült bevennie. Üzenetet küldött a védőknek, hogy átadja a környéken ejtett foglyokat, valamint a zsákmányolt értéktárgyakat, és elvonul a város alól, ha kiszolgáltatják öccsének fejét. Cambrai polgárai nagyon biztosak lehettek a dolgukban, mert nem teljesítették a kérést. A magyarok folytatták a harcot és tüzes nyilakkal igyekeztek felgyújtani a belső várost. A templom tüzet fogott, de nem égett le, mert a polgároknak sikerült eloltaniuk a lángokat. Végül a magyarok a város melletti, szintén erős falakkal körülvett apátság ostromára vonultak. Az erődítményt sikeresen védték a papok és a benn lévő fegyveresek, ezért a támadók egy idő múlva úgy döntöttek, nem fecsérelnek több időt és fáradságot az apátságra. Már elvonulóban voltak, amikor egy pap az apátság templomából nyíllal közéjük lőtt. Ez feldühítette a magyarokat, és nem törődve a veszteségekkel, újult erővel támadták a falakat. Sikerült is bevenniük az apátságot, ahol halomra ölték a védőket, a templomot felgyújtották és hatalmas zsákmánnyal távoztak Cambrai-ból. Ezután Franciaország számos vidékét, Burgundiát, majd Felső-Itáliát fosztogatták, és csak e hatalmas portyázást követően tértek haza.
 

Az augsburgi ütközet

A két esemény jól mutatja, hogy reménytelennek látszó helyzetekben a magyarok harci moráljára miként hatott az ellenfélfölényeskedő, sértő, megszégyenítő magatartása. Az ilyen magatartás nem megfutamodásra, hanem elkeseredett küzdelemre sarkallta őket, és történelmünk később is bőségesen szolgáltatott példát hasonló megnyilvánulásokra. Ettől függetlenül a kalandozásokat nem sorolhatjuk dicsőséget hozó hadi vállalkozásaink közé. Európa megismerte ugyan a magyar fegyverek erejét, de ezt joggal tekintette a kereszténységet fenyegető erőnek, még akkor is, ha a magyarokat rendre keresztény uralkodók hívták harcba keresztény ellenfeleikkel szemben. Törvényszerű volt, hogy a nyugati hadjáratok nem folytathatók vég nélkül, és ez a vég 955-ben bekövetkezett.

Ekkor a németországi Augsburgnál, a Lech folyó közelében az egyesített német seregek hatalmas győzelmet arattak a magyarok felett. Vezéreiket, Lélt (Lehelt), Bulcsút és Súrt elfogták, majd Regensburgban felakasztották. A kudarc legfőbb okát az előzményekben és az információk lassú áramlásában kell keresnünk. Az előző évi nagyszabású zsákmányszerző hadjáratok arra sarkallták Bulcsút és vezértársait, hogy a korábbinál is nagyobb létszámú haddal induljanak nyugatra. Becslések szerint 20–25 ezer fős sereggel indultak Németországon keresztül franciaországi célpontok felé. Amíg a sváb és lotaringiai hercegek (Liudolf és Konrád) Ottó királlyal szemben álltak, addig a magyarok bízhattak németországi átvonulásaik és zsákmányszerző hadjárataik sikerében. Időközben azonban Ottó és a hercegek kibékültek, és a megváltozott helyzettel a magyarok csak késve szembesültek. Csapataik betörtek Svábországba és Bajorországba, főerejükkel pedig Augsburgot kezdték ostromolni. Ottó ugyancsak népes, 15–20 ezres sereggel érkezett Augsburg felmentésére. Ennek egyik szárnyát Konrád herceg vezette.

A Tolnai Világtörténelme ismertette az augusztus 10-én lezajlott augsburgi ütközetet, amelyről többek között így írt: „Ottó úgy rendezte el a csapatait, hogy a síkság cserjéi és bozótjai, amennyire lehet, védelmet nyújtsanak embereinek a magyarok nyílzápora ellen. Nyolc hadosztályban nyomult a hadsereg előre. Az első három hadosztályt bajorok alkották, akik a beteg Henrik herceg tisztjeinek vezetése alatt állottak. A negyedik hadosztály frank harcosait Konrád herceg vezette. Az ötödik válogatott csapatokból állott, melyeknek élén az ördögöt legyőző Szent Mihály zászlóját vitték. A hatodik és hetedik hadosztályt, melynek csapatait jobbára svábok alkották, Burkhard herceg vezényelte, végre nyolcadik hadosztály gyanánt ezer válogatott cseh vitéz kísérte a sereget, akik egyúttal a poggyászőrséget alkották. Ottó király az ötödik had­osztálynál tartózkodott. Ez a nyolc hadosztály három harcvonalba volt osztva s megfelelő összeköttetéseket tartott fenn egymással. Hogy a magyarok hadrendje milyen tagozásra volt beosztva, alig tudjuk, mert erről semmiféle tudósítás nem maradt.

Csupán a harc főmozdulatai felől van tudomásunk, melyekből megállapíthatjuk, hogy itt is körülbelül azt a taktikát követték, melyet a merseburgi csatában alkalmaztak. A fősereg ugyanis szemben haladt Ottó hadával, míg egy másik csapat, az elkülönített rész azzal a feladattal volt megbízva, hogy a Lech folyón észrevétlenül átúsztatva iparkodjék az ellenség hátába kerülni és annak hadrendjét megbontani. A fősereg Bulcsú és Lehel vezetése alatt kezdte meg Ottó hadai ellen a támadást. Az elkülönített rész, mely Ottó hadainak háta ellen volt irányítva, feladatát gyorsan és kitűnően teljesítette. Alighogy átkelt a Lech folyón, a harmadik harcvonalban levő és a poggyászőrséget alkotó cseh hadat hatalmas nyílzáporral lepte meg. A nyilazás által okozott zavart pedig arra használta fel, hogy teljes rohamban rávetette magát a csehekre s azokat szétverte. A poggyász ezzel a magyarok birtokába jutott. Most a svábokra került a sor, akiket rövid ellenállás után szintén megszalasztottak. Mialatt a magyar megkerülő csapat az ellenség hátát így megbontotta, azalatt a fősereg is közeledett a német derékhad felé, mely Ottó parancsnoksága alatt várta az ütközetbe való beavatkozását. Ottó azonban észrevette, hogy a hátulról támadó magyar csapat nem a fősereg, hanem annak egyik elkülönített része, ennél fogva Konrád herceget küldte a negyedik és ötödik hadosztállyal ellene azzal a paranccsal, hogy igyekezzék a magyarokat visszaűzni, a poggyászt tőlük elfoglalni és a szétszórt német sereget egyesíteni.

Konrád gyorsan és teljes sikerrel végrehajtotta a feladatot. Lovasságát zárt sorokban vezette a magyarok ellen, s miután azokat megszalasztotta, a poggyászt és a foglyokat visszaszerezte. Győztesen tért vissza a fősereghez. Konrád támadása azért sikerült, mert a megkerülő magyar csoport maga is támadással és az ellenség üldözésével lévén elfoglalva, a két pihent hadosztállyal ellene jövő seregnek nem állhatott ellent. A nagyobb bajt az okozta, hogy míg a megkerülő csoport az ellenség hátsó oszlopát támadta és három hadosztályát szétverte, azalatt a magyar fősereg mozdulatlanul állott s nem avatkozott rögtön a küzdelembe. A német derékhad szintén nem támadott, mert rá nézve ez nem is volt észszerű, amíg a sereg nagy része a magyarok ellen a hátvédharcban volt elfoglalva, de mihelyt Konrád herceg feladatát sikerrel elvégezte, Ottó nem késlekedett többé, hanem az eddigi védelmi állásból rögtön támadásba ment át és hadának egész súlyát a magyar főseregre vetette. Az első összecsapások alatt egyik fél sem lankadt. Százan és százan hullottak el mindkét oldalon, és a kézitusában is nagy számban estek el, de még mindig egyforma eréllyel folyt a küzdelem. A döntő fordulat akkor következett be, amikor a Konrád herceg által visszavetett megkerülő csoport egyes osztályai visszaérkeztek a fősereghez. (…)

A német had öt hadosztálya felszabadulván a hátból támadó magyarok rohamai és nyílzápora alól, egyesült erővel vethette magát a magyar főseregre, mely ennek erős lökését nem bírta ki, s hősies védekezés után végre is kénytelen volt meghátrálni. A szerencsétlenség gyorsan átragadt a csapatokra, s egyik a másikat vonta magával a hátrálásban. A magyarok nagyobb része Augsburg felé vette útját, hogy a Lech vizén átkeljen. A németek azonban mindenütt nyomukban voltak s fáradhatatlanok voltak a menekülő magyarok hajszolásában. (…)

Ámde azért nem kell azt hinni, hogy az augsburgi ütközet könnyű diadal lett volna a németek számára. Az ütközetet ugyan ők nyerték meg, csakhogy a diadalt ők is drágán fizették meg. Konrád herceget éppen, amikor a sisakját leemelte, hogy friss levegőt szívjon, egy nyíl torkon találta és megölte. Ebben az ütközetben esett el az augsburgi püspök öccse, Dietpold gróf, továbbá Reginbald gróf s más előkelőségek a több ezerre menő harcoson kívül, akiket a magyarok nyilai és baltái hagytak a csatatéren. Ottó király alakja nagyot nőtt egyszerre népe és a világ szemében az augsburgi ütközet után. A kereszténység megmentőjének tartották őt, aki elhárította Európáról a legnagyobb veszedelmet, mely a keresztény népeket a magyarok kalandozásai által állandóan fenyegette. Ekkor kezdik őt a Nagy melléknévvel emlegetni és ekkor lesz a német birodalom császára.”
 

Epilógus

A kalandozások korszaka hamarosan teljesen lezárult, és Magyarország az európai keresztény országok sorába lépett. A rettegett nyilak emléke azonban sokáig kísértett, és nem csak a krónikások emlékeztek meg róluk.

A magyarok feletti győzelem jelentőségét a németek többek között a Mindenszentek litániájának németországi változatában is kifejezték. A római egyház által jóváhagyott litánia szövegében szerepelt az ismert könyörgés: „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket.” A litánia szövegén országonként kisebb-nagyobb változtatásokat lehetett végrehajtani, ennek megfelelően az idő múlásával ez a mondat lassan eltünedezett. Leghosszabb ideig a német nyelvű litániában maradt meg: egészen 1965-ig. Csak ekkor, a II. vatikáni zsinat új liturgikus reformjának hatására törölték a németek ezt a szövegrészt, amelyet pedig addig, több mint ezer esztendőn keresztül érintetlenül hagytak.

Bánó Attila

(Részlet a szerző 55 meghökkentő eset a magyar történelemből című, a budapesti Athenaeum Kiadónál 2011-ben megjelent kötetéből)