Tíz év telt-múlt azóta, hogy nincs velünk a mosolyod, nem nálunk időzöl, nem hallani szelíd hangod, nem kísér a tekinteted, hogy nincs itt a felhőtlen humorod. Mi sem változott az első nap, aztán az első év után! Most, amikor a számlálásban már tíz évig jutunk, ugyanúgy érvényes: a hiányod eleven, szorongat az ittléted újuló igénye. Arra rezzenünk össze minden élmény határán, hogy csak akkor egészülhetne az teljessé, ha megoszthatnánk veled, ha te rendeznéd a legérvényesebb megállapítással a dolgok tárházába — az örömök és gondok közé. Mert így minden öröm félöröm, csonka még a gond is.
Akármeddig is terjeszkedjen a felsorolás, legjobban a közvetlenséged hiányzik. Mindenki a közeli jó barátod volt, mindenki azt állítja, hogy volt számára időd és szavad, mindenki azt mondja, hogy látta, amikor megmutattad a rajzaid, ismerte a műveid. De metsző, éles, elégikus és fájdalmas tartalmuk ellenére sem nyomasztott rajzaid világa, ellenkezőleg! A legkisebb művészi allűr, póz vagy felvett magatartás nélkül éltél, s ekként beléd karolhatott Kökös, Szentgyörgy és Erdély, egy-egy alkalommal Budapest. S csak most tudjuk, hogy ez nem magától értetődik, hogy ez nem természetes: milyen mitikusan erős voltál! Követtünk, sodródtunk veled és általad.
Az élet is változott azóta. Mesterséges térben szállnak, körbevesznek paravánok, képernyők, tűzfalak. Közösségben az adott szó gondatlan fényűzés, míg a családok a lélek otthon-széfjébe menekülnek. Még kevésbé maradtak utak, elágazások, értékek. Választások. Példák. Egy pillanatra, adott helyen éppen érvényes egy jelenség — és ezzel szerepe véget is ért. Nincs sehol a gonosz, de bulgakovi mégis minden. Nem lehet nem észrevennünk, hogy ami európai, az most válságjelenség, s a művészet is orkánként, bőszült hullámverésként közvetíti ezt felénk. Mégis, mintegy varázslatra, ismét a helyére kerül minden, ha föllapozom a te rajzaid: férfiak, asszonyok, öregek, a születés és elmúlás, a vágy és fájdalom megélt, vállalt és követett útjain. Kézzelfogható, megismerhető sorsok. Így, másodsorban az a hit hiányzik, ami veled osztályrészünk volt, a hit abban, hogy az élet a személyes érdekeken túl, általában és közösségben is (sőt, talán ilyen vonatkozásában még inkább) érvényes, hogy az időnek van folytonossága, hogy a történetek, versek, rajzok értéke átadhatóságukkal kezdődik.
Ezért az is hiányzik, hogy elővedd a tollad-ecseted, elő a terveidet, hogy Háromszék álmait, gondjait megrajzold. A karodban, a kezedben, a mérő tekintetedben ott lobogtak, vonultak a további formák. Írhatjuk, hogy te tulajdonképpen elmondtad a történeted, forgassuk, érett ésszel, józanon, de a legszorongatóbb épp azt közbevetni, hogy a rajz összegző ereje és a test nem együtt ívelt: a magaslat, a lendület, ahová a vonal elvezetett, végül kíméletlen betegségben forrongott. Milyen megnyugtató lenne tudni, hogy dolgozol! Úgy könnyebb lenne magunkat is szeretni.
