A XVIII. század műértőinek és -bírálóinak volt két kedvelt meghatározása: ,,a költészet beszélő festészet", szólt az egyik: ,,a festészet néma költészet", így a másik. Ha most komoly hangon, az igazságnak kijáró főhajtással idézem őket, nem közhelyek rehabilitálásának szándékával — akinek egy teremtő művész munkái láttán közhelyek jutnak eszébe, jobban teszi, ha pirul és hallgat —, hanem mert megfogalmazzák azt az élményt, melyet Plugor Sándor grafikái beszédes némasággal példáznak: költészet és rajzolat, szó és látvány ősi, lényegi rokonságát.
Mert mire való a költészet, és mire való a rajz? Könnyűnek tűnik a válasz: az első szavakkal mondja el, amit a szerző fontosnak tart közölni velünk — csakhogy a költészet épp abból a felismerésből született, hogy a szavak szegények minden élményünk elmondására. A szó fogalmat jelöl, s a fogalom arc nélküli; mindenre és mindenkire vonatkozik, s ezért teljes pontossággal senkire és semmire sem. Szavakba foglalni a szavakkal kifejezhetetlent — ez a költészet.
S a rajz? Természete szerint valami egyedit ábrázol, de az ember — a formák ősi hajnalán, hogy Adyt parafrazáljam — akkor vált képzőművésszé, akkor rajzolta, s nem másolta a világát, amikor egyetlen tárgy körvonalait meghúzva minden hasonló tárgy után kinyújtotta a kezét. Amikor a mindig egyedi ábrázolatban felsejlett számára — és minden nézője számára — a fogalom ábrázolhatatlan lényege. Látható formákkal jelenlétet adni a nem láthatónak — ez a rajz.
Hadd szóljak arról is, hogy e társművészkapcsolat a mű létrejöttében fontos, de mi, nézők, akár meg is feledkezhetünk róla. Aki nem tudja, ki volt Jób, Plugor Sándor fémkarcának ,,meglátásához" nem kell megtudnia, az átlósan feszülő test, az átszellemülés görcsébe ránduló vonások úgy is közlik vele, akárcsak az alak beállítása a parttalan semmibe, hogy a lét pereméig jutott, csontig vetkezett szenvedésre pillantunk. S nem kell újraolvasnunk Illyés anyagyászoló versét ahhoz, hogy a ravatal mellett látható, kendőkeretezte arcokról leolvassuk: élet- és kormegtörte, fiakat szülő anyák siratják itt önmagukat.
E találomra kiragadott példák is jelzik: Plugor Sándor tolla, ceruzája, karctűje elsősorban a szenvedésre, tragikumra érzékeny. Természet és tárgyi valóság csak kerete mindig Plugor úgyszólván egyetlen témájának, a szenvedés-barázdálta és tragikum-izzította emberarcnak. Hány szó kellene azon egyetlen helyett, hogy fáj, ha csakugyan nevén akarnánk nevezni mindent, amit kényelmesen e fogalom kosarába gyűjtünk! Nos, Plugor Sándor grafikáin külön arcot kap minden külön fájdalom, hogy együtt valljanak valami mély és talán kimondhatatlan közösségéről a szenvedésnek. Nem eloldva — hozzáedzve nézőit az elviseléshez.
A neveket, melyek úgyis olvashatók a képeken, nem sorolom. A magyar irodalom népi vonulata ez az ihlető, látomásos józanságra ajzó forrás, az tehát, amelyik a magyarságtudat megújítására vállalkozott és vállalkozik, amelyik a jelen minden élményét a történelmi nemzetlét pillanataként éli. Nem véletlen ez, Plugor Sándor erdélyi művész olyan feltételek között él és alkot, amelyek az azonosulást nemzeti kultúrájával mindennapos, egzisztenciális érvényű választássá teszik; ahol nem az magyar, aki annak született, hanem csak az, aki magyarnak megmarad.
A képek alá írt címek, a hozzájuk társított művek ilyenformán rejtett vallomások is, ezért is van szüksége e ,,néma költészetnek" arra, hogy tolmácsul fogadja a szóló művészetet, s vele emlékeztessen nevelőjére és ihletőjére, az anyanyelvre, mely a világtól különbözésünk záloga, s az egyetlen híd is, melyen a világ megismerése felé indulhatunk.
Így erdélyi, magyar és egyetemes. Mert ennek a három jelzőnek csakis így, együtt van értelme és rangja.
(1985)
