A megemlékezés műsorvezetője, Dancsuly Helga, a Kónya Ádám Művelődési Ház művelődésszervezője köszöntötte a mintegy kétszázötven fős közösséget. A Cantus Firmus Vegyes Kar és a Magyar Férfidalárda közös kórusa Jakab Árpád vezényletével elénekelte a Szózatot, az emlékműsor végén a magyar és a székely himnuszt, utóbbiakat a közönséggel együtt. Közreműködtek a Plugor Sándor Művészeti Líceum drámatagozatos diákjai: Fazakas Bálint Szilágyi Domokos Szerelmes vers a szabadsághoz, Hatos Katalin Faludy György Tanuld meg ezt a versemet című költeményét mondta el.

Miklós Zoltán, az RMDSZ Kovászna megyei parlamenti képviselője harsogta: Elegünk lett! Ezt érezték 1956-ban azok, akik hatalmas elszántsággal szembementek az önkénnyel, a félelemkeltéssel meg az igazságtalansággal. 1956. október 23-án összekovácsolta a sorsuk javulását remélő magyarokat a szabadság eszménye. A forradalmat vérbe tudták ugyan fojtani, de ez az eszmény tovább él, ez a remény meg a bizakodás szimbóluma. „Biztatás számunkra, hogy nem szabad beletörődnünk abba, hogy egy rendszer megváltoztathatatlan. Brutális támadástól kell megvédenünk közösségünket most is”  – folytatta. „A közigazgatási átszervezéssel össze akarják olvasztani a megyéket és felszámolni a községeink nagy részét. Ez végérvényesen a feje tetejére állítaná mindennapi életünket – érvelt a politikus –, és mondjuk ki világosan: a magyar közösség vesztét jelentené. Nekünk is elegünk van! Nekünk nem kell az életünket áldoznunk, hogy ezt megváltoztassuk. De emelt fővel, bizakodva ki kell tartanunk az igazságunk mellett, harcolnunk kell, hogy ez ne így legyen. Bíznunk kell nekünk is abban, hogy a rendszer igenis megváltoztatható. Ez a mi harcunk. Olyanoknak kell lennünk tehát, mint az ’56-osoknak: bátran kell síkra szállnunk közösségünkért és a szabadságért.”

Fodor Tamás, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja ünnepi beszéde előtt a nemrég tragikus hirtelenséggel elhunyt Potápi Árpád János, Magyarország nemzetpolitikáért felelős államtitkárára való néma megemlékezésre hívta a közönséget, majd többek között elmondta: Magyarország ’56-ja örök szimbóluma lesz nemzetünk és a világ történetében is a diktatúrák, az elnyomás elleni szabadságharcnak. „Ez a szabadságharc korántsem csak a megszálló katonák és tankok ellen szólt, hanem a magyar nemzet lelki szabadságáért vívták apáink. A lelkek és a nemzet olyan szabadságáért vívták, amelyben tudták, hogy egymás szövetségesei és nem ellenségei vagyunk. Egy olyan szabad társadalomért vívták, amelyben a bizalom és az összefogás a működtető erő. Mert ha egy társadalmat a bizalom és az összefogás működtet, nincs az a nehézség, amelyet az a nemzet ne vészelne át” – vélekedett.

Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Kovászna megyei szervezetének elnöke hangsúlyozta, 1956-ban megvalósult a nemzeti összefogás egy eszme érdekében. ’56 szelleme megérintette és cselekvésre késztette az erdélyi ifjúságot, baróti diákok, szovátai és szászrégeni ifjak a zöldhatáron átszökve igyekeztek eljutni Budapest barikádjaira. Erdélyben és Romániában is szolidaritási akciókat szerveztek, így Kolozsvár, Temesvár, Jászvásár és Bukarest diákjai. A szabadságharcot vérbe fojtották, de az erdélyi ifjak tovább szervezkedtek, így a brassói diákok létrehozták az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét, a sepsiszentgyörgyi mikós diákok a Székely Ifjak Társaságát, nagyváradi diákok a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét, gyergyószentmiklósiak a Székely Ifjak Szervezetét, Gyergyószárhegyen a Fekete Kéz nevű csoportot, sorolta. A magyar forradalom után tíz évvel is születtek ítéletek Romániában, ezt tapasztalhatta saját bőrén, emlékezett a volt politikai fogoly. Végezetül kijelentette: „’56 lángja itt van velünk, vigyázzunk rá méltóképpen, ne hagyjuk kialudni, mert ahol a hősöket nem feledik, mindig lesznek újak.”

Péterfi Ágnes unitárius lelkész áldásában feltette a kérdést: vajon hányszor kell megélnünk az októberi csalódásokat? Hányszor érezzük mi magunk is a reménység erejét és melegét, és hányszor taposnak el a minden könyörületet nem ismerő tankok? Most is talán attól tartunk, hogy a felettünk gyülekező fellegeket nem fogja felváltani a fény és világosság, s néha úgy tűnik, hogy minden hiábavaló. „De most arra kérlek, állj mellém, testvérem, ne akarj görcsösen irányítani, de minden lélegzetvételeddel akarj eggyé válni önmagaddal, embertársaddal és Isteneddel, akarj mindig jó embertársa lenni embertársadnak, hinni a közösséged, néped, nemzeted jövőjében, és ezért a hitért tegyél meg mindent, amihez a belső erőt Istenedtől kapod. 1956-os hőseink is Istentől kapták az erőt. És hiszem, hogy Isten adja a reménységet, hogy egyszer úgyis elmennek a megszálló ellenség tankjai. A múlt tanítását mindig be kell építeni a jelenbe. Nemzeti identitásunkat, történelmi azonosságunkat, emberségünket – akár életük árán is – hőseink és elődeink építették számunkra. Ne legyen bennünk lemondás, felejtés, hanem legyen bennünk hit, kitartás, erő és élni akarás! Ehhez tisztánlátással, reménységbe vetett hittel és a közösség erejével áldjon meg az Úristen!” – zárta szavait a lelkész.

A műsor végén némán megkoszorúzták a sötétben megvilágított ’56-os emlékművet, talán több koszorú került annak talapzatára, mint az elmúlt években. Ezután fáklyás felvonulás következett az Erzsébet parkba, ahol a kommunista diktatúra áldozatainak emlékművénél is koszorúztak. Ott Takó István római katolikus plébános mondott imát, közreműködött a Pro Musica Kamarakórus Sipos Zoltán vezetésével.