Aki sokat jár, sokat lát. És néha a sok jövés-menés közepette betéved ide-oda, olyan helyekre, ahová hétköznapi halandó ritkán jut be. Sőt, olyan helyekre is, amelyek nem is léteznek. Hogy ez lehetetlen? Manapság annyi furcsaság megtörténik, hát miért ne volna lehetséges nem létező helyen járni?
A Kommunizmus Erdélyi Múzeuma már valamivel több, mint álom. Fizikailag még csak egy épületváz állapotában létezik, intézményi státusa később dől el, van azonban egy most megalapozódó gyűjteménye. Nem nagy dolgok, nem is elegendőek még a majdani múzeum berendezéséhez, bár akad köztük figyelemre méltó tárgy bőséggel – talán egyszer ezekről is szó lesz. Gyakran bolyongok abban a raktárban, ahol az elmúlt évek során összegyűltek a tárgyak, így, télvíz idejének beálltával már inkább csak nézelődni járok be, s mert ritkábban, hát mindig akad újdonság a Barakkban. Az a tárgy viszont, amelyik most megszólított (hát persze hogy ez is lehetetlen, hiszen élettelen dolgok nem tudnak beszélni), mondhatni öreg bútor a folyamatosan gyarapodó raktárban, még a nyár folyamán került be, a múzeummá alakítandó épület egyik irodájában szolgálta a szorgos hivatalnokokat, lévén, hogy valóban bútor, méghozzá irattároló szekrény. Hogy milyen akták sorakozhattak polcain dicső korszakában, lehetetlen megmondani, arról azonban, hogy kik nyitogatták ajtaját, sokat elárul a furnérjától itt-ott megválni akaró farost lemez: belső oldalát különböző festmények reprodukciója díszíti, kis méretű, még az ólombetűs korszakban nyomtatott újságokból kiollózott képek, melyek a műélvezetre nem, csak illúziójának fenntartására alkalmasak. Úgy képzelem, hogy akiknek ez a szekrény életük valamely szakaszában része volt, az átlagosnál érdeklődőbb emberek lehettek, hiszen díszíthették volna a szekrény ajtajának belső felét ilyen-olyan naptárak oldalaival, vagy meghagyhatták volna egyszerű barnaságában, a bútor attól sem szebb, sem csúnyább nem lett volna, sőt, rendeltetésén sem változtatott volna.
Amivel ez a tárgy most megszólított, mégsem az ajtók belső oldalának dekorációja. Az egyik szárny külső felén is van egy matrica, ha távolról nézi az ember, csak egy arcot lát, szája helyén cipzárral, és a nagy betűs feliratot tudja kiolvasni: nem szavazol annyi mint nem szólsz, hirdetik az egykor élénk kék, mára már jócskán megfakult betűk. Közelebb menve a kisebb méretben szedett üzenet is kiolvasható, szemüveg csak a legapróbb karakterű felirathoz szükségeltetik, ez utóbbi nem is érdekes. Az arc és a nagy betűs felirat alatt szintén kék betűkkel az áll, hogy a te szavazatod jelenti a te hangodat a parlamenti képviselők és az államelnök megválasztásánál, vegyél hát részt a szavazáson. Oldalt meg az üzenetet megfogalmazó szervezet, az 1990-ben alapított, azóta is működő Pro Democratia Egyesület neve olvasható. Hogy mennyire régi a matrica, azt nem csak a bútort vastagon megülő por jelzi, hanem az is, hogy régecske volt ugyanabban az esztendőben államfői és parlamenti választás.
Nem fogom a matrica üzenetének aktualitását részletezni, aki jobb híján az én írásaimat olvassa az újságban, tudhatja: nem kenyerem a politizálás. Rá is hagyom hát a honi valóság útvesztőiben jobban boldoguló kollégáimra annak elmagyarázását, hogy miért kell részt venni a vasárnapi voksoláson, a magam részéről csak annak megállapítására vállalkozom, hogy ha üzen a múlt, annak igenis jelentősége van.
A szerző felvétele