Kopriva Nikolett költő izgalmas jelensége az erdélyi magyar irodalomnak. Azon kevesek közé tartozik, akik több szempontból tekintenek a világra, hiszen Kárpátalján született, élete első 17 évét Munkácson töltötte, majd tanulmányait Magyarországon, Debrecenben folytatta. Onnan Budapestre került, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen mesterizett. Életútja a magyar tanyavilágba vezetett, végül 2022-ben Erdélybe, Sepsiszentgyörgyre költözött. Legutóbbi kötete, a Talán vagytok már az erdélyi Mentor Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg 2024-ben.
Zsúfolt év volt a szerző számára 2024: két kötete is megjelent. A Kővé zsugorodott ország (KMTG Kiadó, Magyarország) mintegy híd volt az előző kötet, az Amire csak a fák emlékeznek (KMTG Kiadó, 2020) és a Talán vagytok között. Kopriva Nikolett nem követte el azt a hibát, hogy továbbírja az előző könyvét, inkább a tudatosan építkező költői munka mellett döntött.
Amíg a több évig íródott Kővé zsugorodott ország az otthonkeresést taglalja (éppen ezért nincsen ciklusokba rendezve, hanem ívet alkotott meg benne a szerző), addig a Talán vagytok egyfajta kirobbanó verselést hordoz magában. Magában, mert az előző kötetben még nem volt ott a háború, „csak” annak fenyegetése, de mire megjelent, a költő szülőföldjén is lehullott az első bomba, jöttek az áramszünetek, a városban szentjánosbogárként keringő emberek, egyre fagyosabb, szürkébb lett a levegő, egyre több zászló lengett a temetőben, holtaknak emeltek oltárt gyerekkori városának főterén.
A költészetében, saját világteremtésében jelentősen megerősödött szerző a Talán vagytokban ugyan otthonra lel, megállapodik, de elsősorban a háborút fogalmazza meg. Idézzük a könyv fülszövegét: „Ez a háború könyve. Lapjain szentjánosbogarakká zsugorodnak az emberek. Minden útja ugyanabba az irányba vezet: a bizonytalanba. Ez a háború nem a frontokon, a lelkekben is történik. Hanem az arcok vonásaiban, a nyugtalanság görcsös mozdulataiban. Ez a háború a Szűzanya arcának könnye, ami miatt kimásznak a holtak a felzászlózott sírokból. Ez a háború nem egy országon belül szaggat, hanem szerte a világban. Kopriva Nikolett könyve azt a valóságot mutatja, melyben boszorkányok énekelnek bombát a házak falaiba.”
Bombát énekelnek az emberi lelkekbe is, mondhatnánk pátoszosan, ha nem lennének valóságosak ezek a szavak. A szerző családját ugyanis öt országba szórja szét a háború, a találkozás is majdnem lehetetlen, nemhogy a család újbóli összenövése. Idézzünk az Öt országban opusból: „öt térképét rajzoljuk az égnek – / sosem egyeznek. / öt nap gurul öt hegyoldalon, / öt szobasarokban öt boszorkány – / az egyik tüzet rak és táncol, / a második pókot rejt a falrepedésbe, / a harmadik mellett megszólal a fekete macska, / a negyedik elvetél, / az ötödik bagollyá változik”.
Hogy merre vezet az a fajta átváltozás, arról legjobban talán a Halottak ideje vers beszél: „nagyanya az utolsó héten azt mondta, / a szél ki fogja tépni a fák karjait, / lelopja a falakról az órát, / az angyalok házaira akasztja. // vak bogarakká változunk, / bezárkózunk a kertekbe. // a madarak elhagyják az országot. / az utolsó napon azt mondta, / temessük mellé az óráját, / ne zavarja meg a szél / a halottak idejét”.
Három ciklusba oszlik a kötet, az első a még háború címet kapta. Ahogy a cím is mutatja, ebben kaptak helyet a háborús versek. A második ciklus a személyesebb tragédiákról szól, a nagyanyáim átváltozásai a nem is olyan rég elhunyt családtagokat szólaltatják meg, egészen különös módon. Az utolsó ciklus a papírváros, amely egyfajta feloszlás egy olyan éterben, amely különösen érzékeny, fájdalmasan szép.
Ezzel a fájdalmas érzékenységgel építi Kopriva Nikolett a költői világát, amely – mivel három szempontból, kárpátaljai, magyarországi és erdélyi szempontból is épül – már a mi világunk is. A Talán vagytok háborús-komor bizonyítéka annak, hogy a szerző komolyan veszi a költészetet, megy tovább a maga útján a magyar irodalomban.
MIKLÓSSI SZABÓ ISTVÁN
