Egész nap szánkóztak, reggeltől sötétedésig kint voltak a friss levegőn, Józsi pedig mindvégig ott volt mellette, bevitte a nagyok közé, maga is részt vehetett így a gyorsasági versenyben, de a különféle mutatványokban is, s amikor egymás után kötötték a szánkókat, akkor ők ketten együtt voltak. Józsi a közelben lakott, szomszédok, talán barátok voltak, a szánkózáskor ő volt az egyetlen ismerős a jobbára ismeretlenekből verbuválódott társaságban. Meg aztán valamiféle védelmet is jelentett a pár évvel nagyobb, csendes, de keménykötésű cigány legény barátsága a falusiak nemegyszer nyers, erőfitogtató mutatványai közepette.

Természetes volt hát, hogy hazafelé menet beugrott Józsiékhoz, pedig csak pár percre laktak a nagyszülei. A házigazda Subáné túláradó, zavarba ejtő vendégszeretettel fogadta, valószínűleg így akarta palástolni, hogy férje már megint holtrészeg, a szobában fektették le, s bár felkelni nem tudott az ágyból, mindenféle artikulálatlan hangokat adott ki, hol nyöszörgött, hol hosszan magyarázott, de a szavakat alig lehetett érteni, néha-néha felüvöltött, mintha próbált volna felkászálódni is, sikertelenül. Subáné eközben hangosan kérdezősködött, hogy van a nagymama, milyen régen látta, pedig itt laknak, szomszédok szinte, szokott is segíteni neki, amikor kéri. Ez a segítség igazából napszámos munkát jelentett – a faluban nem volt ritka, hogy a mezei, de a ház körüli teendők elvégzésére szegődtették a helyi cigányokat. Aztán hogy vannak a szülők, milyen az élet odahaza, városon, ahol nem kell nyomorogni, mint itt, hogy csak a munka, de semmi látszatja, csak aztán tanuljon rendesen, ne úgy, mint az ő fiai, hogy egyik sem szerette az iskolát, nem is viszik semmire az életben – mutatott Józsi irányába –, mehetnek ők is napszámba, mint az apjuk. Pedig mennyit mondta nekik, hogy figyeljenek oda a tanító nénire, ne csak a hülyeségen járjon az eszük, de ők feszt csak a játék, a verekedés, nem is kapnak aztán rendes munkahelyet, elkallódnak.

Lopva Józsira pillantott, aki zavartan pislogott, kezét fújta, melegítette, most esett csak le neki: mert nem viselt kesztyűt, bizonyára nincs is neki, egész nap csupasz kézzel húzta a szánkót, gyúrta a hógolyót.

Na, vegyed csak bátran, ugye, finom lett? Karácsonyra sütöttem, legyen nekünk is valami örömünk, de már megdézsmálták a fiúk, ezeknek semmi sem elég, ez a tányérka maradt még – és ő falta is gyors egymás­utánban a zserbószeleteket. Közben szaporán próbált válaszolni Subáné kérdéseire, de az nem hagyta, hogy mondja végig, amit akart, állandóan szavába vágott, most éppen a házban uralkodó mostoha állapotokat ecsetelte, hogy az ajtó húz, jön be a hideg, az ablakok keretei megkorhadtak, de a tető is lyukas, áznak, folyik be a víz a belső szobába, ahol Suba éppen felüvöltött.

A panaszáradat csak nem akart szűnni, a zserbó pedig egyre csak fogyott, kicsit édesebb volt, mint amit a nagymamája készít, émelygősebb, állítólag a cigányok úgy szeretik, a lekvárréteg is mintha vékonyabb lett volna benne, de különösen dió volt feltűnően kevés, a tészta ezért vastagabb volt, az egész pedig emiatt sokkal keményebb, laktatóbb. De ebben a hidegben, a sok mozgás után annyira jólesik, hogy nem tud leállni, na, azt az egyet vedd már el, nincs, miért otthagyni – Subáné szinte parancsolóan szól rá, pedig éppen most tudatosul benne: de hisz akkor ő ezennel éppen felfalta az összest, mi marad így nekik karácsonyra? Tiltakozna, hogy azt már bizony nem kéri, de aztán önkéntelenül is utánanyúl, ekkor veszi észre azt is, hogy glazúr sincs a tetején, el sem készült hát teljesen a zserbó, máris elfogyott, szerussz, Józsi, kezitcsókolom, veszi a kesztyűt és indul.

Otthon a nagymamája csak csodálkozik, hogy sem vacsorát nem kér, sem a karácsonyra készült süteményeket nem akarja megkóstolni, pedig pár napja szinte közelharcot kell vívni vele, hogy meg ne egye korábban, várja ki, maradjon az ünnepre.

Másnap kopácsolásra ébredt. Képzeld, itt járt Subáné, szegények, szerencsétlenek, elpanaszolta, hogy a férje megint berúgott, jól el is verte, s mire leállíthatta volna, felzabálta az összes zserbót. Megsajnáltam szegény asszonyt, kis cukrot kért, és diót, aztán odaadtam a mienket, pedig glazúr még nem is volt rajta. Gyere, segíts, törjünk kis diót, sütünk egy újat, legyen, mit az asztalra tenni, már ha addig meg nem eszed – mosolygott derűsen nagymama, mint aki mindent tud, azt is, hogy mikor és miről kell hallgatni.