Az indulás

Mint a magaslatokra érkezők általában, Lázár-Prezsmer Endre is lentről indult. 1971-ben született Sepsiszentgyörgyön, szülei egyszerű munkásemberek: édesapja földgyalus, édesanyja textilgyári, majd dohánygyári munkás. Rengeteg könyvük volt, nagyon szerettek olvasni, és „általuk én is megszerettem az olvasást” – mondja. Endrének jó hangja is volt, már az óvodából a zeneiskolába irányították, nyolcadikos koráig oda járt, hetedikes koráig zongorázni tanult.

A kilencedik osztály előtt szakmát kellett választania, szüleivel egyeztetve arra gondolt, hogy mivel szereti az állatokat is, jó választás lehet az állategészségügy, akkoriban nehéz volt filológiára, kulturális szakterületre bejutni. Az egykori 2-es líceumban folytatta tanulmányait élelmiszerkémia-osztályban, majd tizenegyedik osztálytól a kézdivásárhelyi állategészségügyi képzést választotta, ott is érettségizett 1990-ben, bár saját bevallása szerint őt mindig a művészetek érdekelték. Állategészségügyi technikusként kezdett el dolgozni a szépmezői farmon, és 1991 májusában ő volt a legboldogabb, amikor elbocsátották.

A távozás

Nagy erővel vonzotta Budapest, az ottani pezsgő kulturális élet. 1992-ben kiköltözött oda, úgy érezte, filmeket, színházi előadásokat nézve, koncerteket hallgatva jó tudással, tapasztalattal vértezheti fel magát. E kulturális étvágy kialakulását segítették olvasmányélményei, „az olvasás volt a mi forrásunk, amiből táplálkoztunk”; másrészt még a nyolcvanas években megismerkedett Kiss Béla néhai képzőművésszel, mikós rajztanárral, és járt az általa vezetett dzsessz-, illetve filmklubba, ezáltal pedig új világok nyíltak meg előtte.

Mindent elolvasott, zenét hallgatott, művészfilmeket nézett. Rendszeresen betért a sepsiszentgyörgyi Szakszervezetek Művelődési Háza melletti egykori könyvesbolt antikváriumába, folyóiratokat, könyveket, lemezeket vásárolt. Egyszer Kiss Béla éppen bevitt egy ölnyi Filmvilágot, a filmművészeti folyóiratköteget azonnal, teljes egészében megvette.

A visszatérés

Öt és fél évet élt Budapesten. Könyvet árult az utcán, plakátot ragasztott, éjjeli műszakot és alkalmi munkákat vállalt. Pesti könyvárusként láthatta, a ponyva mellett értékes kötetek is sorakoznak, több irodalmi alapművel ott találkozott, el is olvasta azokat. Folyamatosan moziba, színházba, koncertre járt, amikor tehette, bejárt előadásokat hallgatni az ELTE esztétika szakára.

Viszont azt is érzékelte, hogy noha Budapest a lehetőségek városa, mégsem olyan egyszerű bekerülni egyetemi intézményekbe, közösségekbe, társadalmi csoportokba, baráti társaságokba. Látta, hogy ez számára egy kétélű helyzet, a nagyvárosnak is vannak korlátai. Telítődött Budapesttel, huszonhat évesen 1997-ben hazajött.

A házasság

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban kezdett dolgozni díszletmunkásként. De többre vágyott, mert tudta, hogy többre képes: amikor csak lehetősége volt, beült a próbákra, és nézte, miként alakul egy-egy előadás, ő maga is szeretett volna ügyelőként vagy rendezőasszisztensként tevékenykedni, ám erre csak alkalmanként nyílt lehetősége.

Otthagyta a színházat, 2003-ban csatlakozott a Szent György Napok szervezőcsapatához. Művelődésszervezői munkája e pillanattól kezdődik, Majd 2004-ben a városi művelődési ház munkatársa lett, több amatőr művészeti csoporttal is kapcsolatba került. Mindeközben életében bekövetkezett még egy fontos pillanat: 1999-ben rátalált majdani feleségére, Kingára, aki hét és fél évvel fiatalabb volt nála. 2001-ben összeházasodtak alkotó, művészlelkületű társával, aki nemezelt, vásárokba jártak, ott árulták a kézműves munkákat, később Kinga textilrestaurátorként dolgozott a Székely Nemzeti Múzeumban. Három gyermekük született, huszonöt évig éltek együtt.

Fotó: Mózes László

A kibontakozás

Miután felújították az időközben Kónya Ádámról elnevezett városi művelődési ház – egykori „kicsikultúr” – Pinceklubját, Endre ott a dzsessz-, illetve a Huszárik Filmklubot vezette, utóbbit 2005–2016 között, egészen addig a pillanatig, amíg megnyílt a Művész mozi, amelynek programfelelőse lett. A filmek igényes válogatása mellett számtalan tematikus filmes rendezvénnyel is gazdagította a programot, amíg mozi helyett diszkó működött, színvonalas, magyar és európai filmnapokat szervezett, beszélgetésekkel, moziélményt nyújtva a szentgyörgyieknek.

Bekapcsolódott a Visky Árpád nevét viselő amatőr színjátszó csoport tevékenységbe, elvitték az előadásokat a háromszéki falvakba is, illetve felkarolta a Gyárfás Jenő Amatőr Képzőművész Szövetséget. Eközben pörögtek a tartalmas rendezvények: a dzsessz-, illetve blueskoncertek, szombathelyi mintára 2007-ben megszervezte az első dzsessztábort, amely azóta is Szentgyörgy fontos zenei eseménye, melynek eredményeként az évek során harmincnál több fiatal választott budapesti felsőfokú zenei képzést, többen fontos magyarországi zenekarokban játszanak. Három éve a bluesfesztivál formájában is jelen van – a dzsesszel együtt – Sepsiszentgyörgyön.

A kovásznai Pódium Színjátszó Társulathoz is csatlakozott, két elő­adást rendezett.

Büszke az elmúlt két évtizednyi művelődésszervezői munkájára, örömmel látja városában a kulturális és zenei pezsgést. Életformájára, szerteágazó tevékenységére a búvópatak hasonlatát említi: valami elkezdődik, aztán lemegy, a mélyben munkál tovább, majd egyszer csak feltör és zubog tovább a felszínen...

A betegség

Endre számára ez az év új lehetőséget hozott: elvégezhetett egy öt hónapos online filmrendezői tanfolyamot, a Skvot nemzetközi hálózat képzését elismert magyarországi filmesek tartották, zárszóként pedig el kellett készítenie első saját rövidfilmjét is. Végre filmet rendezhetett, örömmel és lendülettel vetette bele magát eme alkotói folyamatba, ami számára valamelyest ismerős is volt, korábban több film forgatásán is dolgozhatott.

Csakhogy április 16-án kiderült: felesége súlyos beteg. Vastagbéldaganat, több áttéttel, az egyik orvos pedig megjegyezte: esélytelen. Ahogy romlott Kinga állapota, Endre ápolta, gondozta. Ám eközben folytatnia kellett munkáját is, Utolsó esély című fikciós rövidfilmjét három nap alatt forgatták le, ezalatt nem lehetett felesége mellett. Katolikus hívőként sokat imádkozott, látva a szenvedést olykor azt érezte, ő maga is nehezen bírja. „Megerősödtem ebben, időnként elsírtam magam, de kellett csinálni, vállaltam és szívesen csináltam.”

Július második vasárnapján papot hívott, Kinga már nem volt teljesen magánál. Utolsó napján két általa szeretett személyt szólított, korábban elhunyt édesapját és szintén eltávozott keresztapját; Endre ezt egy hiedelem szerint értelmezte, miszerint az eltávozni készülő lelkeket ismerős holt lelkek segítik át a másvilágra...

Kinga kedden, július 9-én otthonában, szerettei körében elhunyt.

A hiányérzet

Megsokasodtak a családi teendők, Endre új helyzetekkel szembesül, gyermekeire másként kell figyelnie. Jónás fia húszéves, közgazdásznak tanul Kolozsváron, ő az egyedüli, aki nem művész a családban; Sára 16 esztendős, a Plugor Sándor Művészeti Líceum tizedikes diákja, kísérletező kedvű, most éppen az ötvösséggel ismerkedik; a legkisebb, Rebeka pedig 7 éves, a Református Kollégium elsőse. Nővére oltalmát keresi folyamatosan, valósággal bebújt a szárnya alá, szorítja, öleli, vele alszik. Korához képest nagyon erős: látszólag érzelemmentesen tud mesélni az emlékekről, arról, amit régebb édesanyjával együtt cselekedtek, ám olykor jelentéktelen apróságokra elsírja magát. Kinga halála után négy hónappal, esti mese közben mondta ki: hiányzik anya.

Hiányérzettel élnek mindannyian. Látva a halálközelséget, Endre sokkal tudatosabb, mint eddig: vallja, hogy a feladatokat most, a mában kell elvégezni, azokat nem szabad halogatni. És megtanulta azt is, hogy ki kell zárnia mindent, ami nem fontos, mindazokat a vélekedéseket, hangokat, amelyek nem segítik, nem építik őt és gyermekeit. Szeretne szervezni egy kiállítást Kinga alkotásaiból és az általa restaurált tárgyakból, de továbbra is keresi a választ a miértekre, s eközben úgy véli, feleségének „zárt világa volt, ezáltal tudott csodálatosakat alkotni, ez megvédte őt”. Kinga hiánya az ünnepeket jó ideig nehézzé, komorrá teszi, de a pótolhatatlan veszteség ellenére tovább kell menniük, útjukat folytatják. Miként Endre fogalmaz: „a fájdalmat körülöleli az élet”.