Január 13-án a vallásszabadság napját ünnepeltük. Arra emlékeztünk, hogy Tordán 1568. január 13-án az erdélyi országgyűlés a világon először foglalta törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot. E törvény kihirdetésétől számítjuk az unitárius egyház megalakulását. Az évforduló arra ösztönöz, hogy feltegyük a kérdést: vajon él-e ma is a közel ötszáz éves eszme?
Nevelés a vallási sokszínűség jegyében
Pontosan tíz évvel ezelőtt kilencedik osztályos diák voltam a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégiumban. Faluról érkezve már az első pillanatban ámulatba ejtett a nagyváros és benne a Pákey Lajos tervei alapján 1901-ben épült kollégium. A bejárat fölött a Musis et virtutibus felirat fogadott, hirdetvén, hogy ez a Múzsák és Erények, a tudás és élő hit otthona. Gondolatban most újra belépek a márvánnyal burkolt előcsarnokba, ahol a két magasba tornyosuló oszlop és az okkersárga bordázott falak egyenes vonala hív, hogy ismét rálépjek a diákok ezreinek lépésétől ívesre koptatott lépcsőfokokra. Az első emeletre érve előttem egy magas ajtó, fölötte felirat: Dávid Ferenc díszterem. A felfedezés izgalmával lépek be. A falon az iskola és egyház jótevőinek portréját ábrázoló reliefek, szemben a szószék, melyet a vallástalanságot hirdető rendszer idején deszkákkal takartak el, körbe ódon, a legkisebb mozdulattól is reccsenni képes, világosbarna padok. Különös érzés kavarog bennem. Vajon mi maradt meg a terem névadója, az első unitárius püspök szellemiségéből? És egyből mintha a sok portré beszélni szeretne, mesélni a közel ötszáz éves történetről, mégis egy tízéves emlék jut eszembe. Mert ahogy az lenni szokott, az élet a legnagyobb tanítómester.
Tíz évvel ezelőtt, 2015 januárjában különleges iskolai áhítatokon vehettünk részt. A hónap közepétől nem unitáriusok végezték a szolgálatot. Először Takó István római katolikus plébánost, egyetemi lelkészt hallhattuk (milyen szép, az élet úgy hozta, hogy tíz év után most együtt szolgálhatunk Sepsiszentgyörgyön), majd a következő héten az Ortodox Teológiai Szeminárium pap tanárai jöttek hozzánk. Februárban evangélikus, református, majd baptista szolgálatvégzők. Következő évben pedig, amikor a világ terrortámadásoktól rettegett, a kollégium lelkes aligazgatója úgy döntött, hogy iszlám vallású embereket hív el, hogy meséljenek hitükről és Koránt recitáljanak. Szokatlan? Nagyon. Megbotránkoztató? Talán igen. De hiszem, hogy sehol máshol nem találkozhattam volna ilyen közel e vallások és felekezet emberi arcával. Az egyházak mögött álló emberrel. A dogmák fölött álló élő hittel. Meghatározó évek, amelyek újra és újra emlékeztetnek a hitelvű sokszínűség áldásaira, de ugyanakkor közös küldetésünkre is.
Miért az unitáriusok?
Akkor még nem tudtam, ma már sejtem. Ha van valami, amire unitáriusként felnézhetek, az a vallásszabadság eszméje. Pedig számtalan olyan unitárius teológiai gondolat van, amely egyszerűségével, tisztaságával elnyerheti az ember tetszését. Hát nem csodálatos, hogy van egy vallás, amely az ember eredendő jóságát tanítja? Amely hirdeti, hogy minden csecsemő jónak születik, és hogy az atyák és felmenők vétkéért nem bűnös az ember. Hogy mindannyian szabad akarattal rendelkezünk és mindig szabadon választhatunk a helyes és helytelen út között. Mondhatjuk azt is, milyen szép, hogy van egy vallás, amely hirdeti, hogy az ember jelleme által művelheti saját üdvösségét, mert felfogásának alapja, hogy a hit cselekedetek nélkül halott. Az is egyedi benne, hogy nem a test feltámadását, hanem a lélek örökkévalóságát tanítja. Jézust mint názáreti tanítómestert, aki út, igazság és élet. Az pedig végképp rokonszenves lehet, hogy kezdettől fogva hangsúlyt fektet a rációra, a tudományra, és hirdeti, hogy „egy véka tudás mellé egy köböl erkölcs” szükséges, ezzel is hangsúlyozva, hogy az unitarizmus a vallásosságon túl egy olyan életforma, amely ösztönöz világszemléletünk kiszélesítésére, művelődésünk gyarapítására, és mindezekkel együtt pedig öntudatunk, hitünk és vallásosságunk erősítésére.
Mégsem ezek közt találjuk az unitarizmushoz köthető legcsodálatosabb eszmét. Mert ha van egy, amely mind fölött a legfontosabb, akkor az a lelkiismereti és vallásszabadság, az emberi méltóság hirdetése, mellyel lehetőséget és szabadságot ad arra, hogy az élet nagy kérdéseire mindenki a saját válaszait kereshesse anélkül, hogy bármi olyan elfogadására késztetnék, amivel nem ért egyet. Mindezt azért, mert hisz abban, hogy elsődleges fontosságú az ember tisztelete s az azok általi közösségek békés együttélése, ezáltal pedig kiszélesedik a felekezeti korlát és egyetemessé válik az üzenet.
Mert nem az a legcsodálatosabb, ami a miénk.
Az a legcsodálatosabb, ami közös.
Mindig meghatódom, amikor arra gondolok, hogy az egyetlen magyar alapítású egyház a vallásszabadság törvényének kihirdetésével fonódik egybe. Hogy e kettő együtt, egymásért és egymás által jön létre. De hogyan is történt mindez?
Erdély, a tolerancia földje
A 16. századi Erdély korán otthonává vált a reformáció áramlatának, és az új eszmék gyorsan kezdtek el terjedni a néhol lankás, néhol égig érő sziklás vagy éppen folyóktól ölelt kicsiny ország területén. Mintha valami itt erősebben táplálta volna őket, rámutatva arra, hogy e hely valóban szabad otthona az őszinte igazságkeresésnek.
A korszak kiemelkedő alakja Dávid Ferenc, aki a szabadságnak és igazságkeresésnek áldott lehetősége által jut el az Isten egységét hirdető tanok, az unitarizmus megfogalmazásáig. A párhuzamosan fejlődő és kialakulásuk igencsak elején járó felekezetek közti különbözőségek azonban itt is magukban hordozták a veszélyt, mely minden pillanatban fenyegette Erdély nyugalmát. A dicső Európa már egy ideje a vallási harcok színtere volt, ahol embereket üldöztek és égettek meg máglyán hitükért. Hogy mindez Erdélyben másként alakult, az többek között a fiatal fejedelem, János Zsigmond és a mellette álló Dávid Ferenc érdeme, akik az erdélyi rendekkel az 1568-as tordai országgyűlésen törvénybe foglalták, hogy a hit Isten ajándéka.
Erdély, a lelkek tündérkertje
Mondják, a vallásszabadság 1568-as törvénye főként a közösségek önálló rendelkezését, önálló papválasztását foglalja magában. És ez így is van. Közösségeink azonban egyénekből, páratlan és egyedi lelkekből állnak, akik mindannyian személyes úton vágynak az Istennel való találkozásra. Hogy mindezt megtehetjük, az az emberi méltóság legmélyebb tisztelete. Annak a felismerése, hogy mindannyian ugyanannak az Istennek vagyunk teremtményei, de a hozzá való közeledésünk, őt áhító igazságkeresésünk mindannyiunk számára egyéni út. A kérdés mindig az, hogy ezek az egyéni utak tudnak-e találkozni. Mert egyének alkotják a közösséget, és közösségek a nagy világmindenséget. Millió apró rész a nagy egységben összefonódva. Szinte eszményi, de mégsem az. Éppen a felelevenített emlék mutatja, hogy mindez a mában is megtörténhet. Ez azonban közös kihívásunk.
Nehéz munka, amely valódi testvéri szeretetet igényel. Itt már nem elég a látszat-ökumené, egymás megtűrése vagy a közömbös feloldódás. Itt annak a felismerése szükséges, hogy bár különböző módon fogjuk fel a világ működését és Istent, egyéni igazságkeresésünk csak akkor válhat közös otthonná, ha hiszünk a lélek szabadságában és engedjük, hogy ebben mindannyian részesüljünk. Ettől lehet Erdély a nagyvilág, a lelkek tündérkertje.
Nagy Norbert sepsiszentgyörgyi unitárius segédlelkész
