Reményik Sándor költészetének megítélése sokat változott. Erről izgalmasan ír Kántor Lajos Reményik Sándor — A mítosz és az erdélyi valóság című könyvében (Pallas-Akadémia, 2007), de óhatatlanul érinti a problémát Dávid Gyula is, aki irodalomtörténészként oly sokat tett a teljes Reményik-kiadásért és megismertetéséért a költő Kézszorítás — Írók, könyvek, viták, 1918—1941 című, tanulmányokat, vitacikkeket, recenziókat, Reményik-irodalommal foglalkozó írásait összegyűjtő vaskos, 535 oldalas könyv tartalmas előszavában. (Polis Könyvkiadó — Luther Kiadó, Kolozsvár — Budapest, 2007).
Időközben megjelentek Reményik hátrahagyott versei is, majd az összes versek, levelezése Olosz Lajossal, a Nem lehet című korábbi kötetben hozzáférhetővé váltak a költő fontos, Makkai Sándorhoz írott levelei, és kiadtak két, Reményik életével, költészetével foglalkozó könyvet is (Reményik Sándor: Emlékkönyv, Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1998 és Lehet, mert kell, Reményik Sándor emlékezete, Nap Kiadó, 2007).
Mindezek egy régen várt monográfia előzményeinek is felfoghatók, most, hogy lényegében — a levelezés egy bizonyos részét leszámítva — hozzáférhetővé vált a teljes életmű, ezt a monográfiát sem lehet halogatni tovább. Mert igaza van Dávid Gyulának a tanulmánykötet bevezetőjében, amikor megállapítja: ,,Reményik Sándornak, a költőnek a közel fél évszázados tiltás és megbélyegzés után napjainkra sikerült már visszahódítania közönségét." Ezt viszonylag nagy példányszámban megjelenő könyvei is bizonyítják, s a különböző megemlékezéseken, ünnepségeken fel-felhangzó nagy versei színészek és lelkes amatőrök, diákok előadásában. Az irodalomtörténetben elfoglalt helye azonban még mindig bizonytalan. Sokan megkérdőjelezik helyét és szerepét, mások túlértékelik. Ez a Kézszorítás című tanulmánykötet sok mindent tisztáz, hiszen mind tanulmányai, mind recenziói, vitacikkei világosan mutatják, hogyan is látta az irodalom szerepét ,,az erdélyi költő" a két háború között, a trianoni trauma után ocsúdva, a történelem tektonikus mozgásai közepette...
