Én ezúttal nem olyan leszek. Lehajlok, és egyszerűen fölszedem az utam, az utunk szélén talált, elénk szórt virágokat. Felmutatom a léleknek, a szeretetnek ezt a kicsiny csokrát: íme, adtunk, kaptunk, lelket cseréltünk, önmagunkra ismertünk, emlékeztünk, megbizonyosodtunk arról, hogy vagyunk még, megtapogattuk egymást, egymás sebeibe mártottuk kételkedő ujjainkat — erdélyiek Erdélyben. Beszélhetnek és írhatnak előkelő idegenek, amit akarnak, fitogtathatják európai műveltségük egész fegyverraktárát, nézhetnek bennünket és le is nézhetnek az ő csillagaik magasságából, kifaraghatják cifrán a sírkövüket, és rávéshetik erényeink vagy bűneink, meg nem érdemelt vagy megérdemelt végzetünk betűit. Mi itthon vagyunk, és egymáséi vagyunk. Ez az én kicsiny utam nagy tapasztalata. Hála legyen az Istennek.

,,Körben kering a szél, s keringéséhez visszatér a szél" — ránk olvashatják, hogy mint a mániákusak, úgy térünk vissza mi is keringésünkhöz: a transzszilvanizmushoz. Nem baj. Aki megszabta a szél járását, az szabta meg a lelkünk járását is.

,,Körben kering a szél." Körben jár a lélek. Körben jár a Pásztortűz mostanában Erdélyben. Kicsiny út ez, apró Erdély-látás, eddig mindössze három városra terjed, de máris gazdag, máris eredményes, máris vigasztaló. Körben jár a szél, s keringéséhez visszatér a szél. Tóth Árpád, a nagy modern költő nem volt erdélyi, mégis, utolsó verseskönyvének címe: Lélektől lélekig. Mintha kifejezné azt, ami sehol sem lehet annyira szükséges és annyira egyetlen lehetőség, mint nálunk. A közvetlen, személyes indítás, a személyes, meleg elfogadás, az egyének egymás közötti bensőséges kapcsolata, az egymás szóval, de még inkább magatartással, példával, puszta jelenléttel való nevelése és megtartása. Egymást tartjuk meg, ha megismerjük egymást, és időnként meg-megújítjuk ezt az ismeretséget. Ezt nem lehet madártávlatból és repülőgépről csinálni, Erdély felett. Ezt csak itt bent lehet, igazi körben járással: lélektől lélekig. Akkor ezek a lelkek kitárulnak, nem pletykára, emberszólásra, gonoszkodásra, hanem önzetlen lelkesedésre, komoly megbecsülésére embernek és eszmének, feladatok vállalására és teljesítésére. Ezekben a lelkekben csodák tárulnak fel. Önmagukról vallják, hogy kevesek és erőtlenek, elapadtak számban és szívben, mint a kiszáradt kutak, s mikor arra kerül a sor, önmagukat cáfolják meg, és lesznek bibliai olajos korsó, drága kiapadhatatlanság. Csakhogy nem a Duna-kérdés megoldásának az igényével kell bekopogtatni hozzájuk. A nagy közösségek sorsát, a népkisebbség sorsát máról holnapra eligazítani nem lehet, jobbra fordítani sem, még talán enyhíteni sem. De meg lehet kezdeni, és végezni lehet egyes embereknek egyes embereken sokat. Nem feltűnő ez, nem is messze hangzó a sikere. De ez a munka mégis folyik. Végzi ki-ki a saját eszközével, az író irodalmi eszközökkel, mert nincs más eszköze. Ezt nevezném én magyar kisebbségi belmissziónak. Ennek legerősebb keretei kétségtelenül az egyházak, de ez már több és más, mint felekezeti belmisszió. Milyen nagyon össze tud fogni ebben az új értelmű belmisszióban minden felekezet, ha összekötő lelket tudunk vinni hozzájok: a Pásztortűz írói tapasztalták! Mindezt azonban nem láthatták meg a mi életünknek idetévedt különös külmisszionáriusai. Úgy jártak köztünk, mintha vadak vagy legjobb esetben köldöknéző fakírok és üvöltő dervisek között jártak volna. Nem tehetek róla, de a külmisszió gondolatát én mindég bizonyos ellenszenvvel néztem. Hagyjon békét minden igazhívő azoknak a szegény ,,vadaknak". Végezzék dervistáncukat, nézzék a köldöküket, vagy egyenek embert a maguk jótetszése szerint. Amíg van odahaza belmissziója valakinek, maradjon inkább otthon!

Belmisszió! Csodálatos, megmentő értelmű, drága szó.

Valaki azt mondta nemrégen nekem, hogy a mi magyarságunk lelki létezése a következő évtizedben, talán évtizedekben egyetlen időszerű gyakorlati kérdésen fordul majd meg: ,,Fogjuk-e tudni a templomokat fűteni és világítani?" Ezt a mondást megint csak erdélyi ember szánta erdélyieknek. Annyi fájdalom és annyi győzelem van benne együtt. Az értelme, sajnos, egészen reális, de egészen szimbolikus is. Minden a templomba menekül, de viszont mindenütt lehet templom! Látta ezt a külmisszionárius?!

A Pásztortűz most az erdélyi magyar belmisszió útján jár. Lélektől lélekig. Ad és kap. Ó, ezerszer többet kap talán, mint amennyit adhat.

Felmérhetetlen, szavakba nehezen foglalható dolgok ezek.

Az orvos, ugye, megtanulta az anatómiát. Tudja pontosan, hol van a szív, milyen szervek veszik körül, milyen viszonyban van azokkal a szervekkel, milyen betegségei vannak, micsoda elváltozásokon megy keresztül. Az orvosnak ezer tapasztalata is lehet a szívről. Figyelte úgy is, hogy ráhajtotta a fülét, úgy is, hogy szívhallgatót használt biztosabb közvetítőnek. Hallotta dobogni egészséges irammal és halálos akadozással. Röntgenképet is készített róla. És mégis, az orvos rendes körülmények között csak olyan külmisszionáriusa a szívnek. De vannak egészen rendkívüli körülmények. A legnagyobb erdélyi folyó felső folyásánál, a nagy székely városban van egy gyönyörű szanatórium. Annak az igazgató-főorvosa ül velünk szemben ebéd után, feketekávé mellett, és beszél csendesen. A híres műtétről, a szívműtétről, amelyről annyit írtak a lapok, igazat, hamisat, fantasztikumot, valóságot vegyesen. Beszél a kiváló sebész az ő nagy műtétjéről, életének leghatalmasabb és legmegdöbbentőbb élményéről. Lassan kezdi, sok unszolásra. Aztán belemelegszik. De még akkor is szigorú tárgyiassággal beszél. Hát igen, nehéz volt, nagy dolog volt, kevés embernek, kevés orvosnak, a világon is kevésnek volt ilyenben része. Hallgatjuk feszült figyelemmel mi nehányan, írók, akiknek részünk van abban a szerencsében, hogy a leghitelesebben tudjuk meg ezt a páratlan eseményt. A székely baka szívébe fúródott varrótűről szól ez a minden fantasztikumot meghaladó igaz történet. Hordozta szívében a varrótűt sokáig, kegyetlen és lassan életveszélyessé váló fájdalmak között, amíg ama sebész kivette. A szívből a tűt. Úgy, hogy kivett egy bordát, átment a mellhártyán, át a szívburkon, bele az eleven szívbe. Látta és kezében tartotta a működő szívet. Hallotta a szívnek olyan hangjait, amilyeneket embernek hallani nemigen adatik sem puszta füllel, sem szívhallgatóval, sem semmiféle orvostudományi eszközzel. Fújtató, süvítő, dübörgő hangot hallott, gyorsvonati mozdonyéhoz hasonlót. Emberfölöttien erős és kísértetiesen nagyszerű hangot. Ott állt a csoda előtt, kezében a kihúzott tűvel. Ott állt azzal a tudattal, hogy ez több, mint anatómia. És arra eszmélt, hogy a műtő falai, ennek a rideg és félelmes helyiségnek, ennek az igazán nem tapsokra berendezett teremnek a falai kitörő, viharos, könnyes, eksztatikus tapsot visszhangoznak. Orvosok, ápolónők, egy-két besettenkedett ,,civil" tapsolt, mert nem bírták magukba fojtani a megindultságot, az idegfeszültséget és a győzelem fölötti kibeszélhetetlen örömöt. Hallgattuk ezt a minden detektívtörténetnél izgalmasabb ,,lelki kalandot", megértettük ezt a nagy ,,belmissziós" cselekedetet. Szemléltük az üvegcsőben megőrzött, öt centiméteres rozsdás-fekete varrótűt. Láttuk a szanatórium előtt megállni a húsz-harminc kilométernyi távolságból idekocogott székely szekeret, amint pokrócokból pakolják a beteget kifelé, láttuk lélekben, amint gyógyultan hagyja el a szanatóriumot, s mikor a sebész hetek múltán meglátogatja páciensét a falujában, a legényt éppen táncból hívják haza. És láttuk a nagyobb szívet is pusztán, meztelenül, kés alatt dobogva, sohasem hallott hangon: az erdélyi magyarság szívét. Ott is, a székely fővárosban, ahol Petelei óriás árnyéka állott mögöttünk, a lelkek nagy sebésze ihlető szellemként. Hány rozsdás-fekete varrótűt húzott ki ő is emberi szívekből! Mi is megpróbáltuk. És mikor zúgott felénk a lelkesedés tapsa, műtőfalak közt éreztük magunkat. Isten kegyelméből minden sikerülhet.

A Székelyföld — Székelyföld. De Közép-Erdély — Közép-Erdély a maga csodálatos kis szigetvárosaival. Ezek a szigetvárak a legmegindítóbbak. Ezek a kis, elmerülő, elmorzsolódó, megtört, megfogyott, meggyötört magyar szigetek, ezek beszélik a legédesebb, nekem legerdélyibb magyar nyelvet. Valahol középen a magyarországi nyelvjárások s a székely beszéd között. Kettőt érzek ebben a hangban: a fejedelmi Erdély kovászát s a középosztály kovászát. Ama középosztályét, melyet ócsárolni s lenézni olyan nagy divat lett, mely sokak szerint már egyszerűen nincs is, az irodalom is kezdi elhagyogatni egészen, a nép kedvéért. Pedig ez a középosztály még mindég van. Még ma is olyan áldozatkész, amilyen mindég volt, olyan öntudatos, olyan lelkes, annyira agya és szíve a nemzettestnek. A nemzeti lélek napszámosa ma is. Úgy, ahogy van: ,,Kevéssel volt több bűnénél erénye", de ez elég volt, hogy átmentse a nemzeti öntudatot viharzó századokon. Szív. Rozsdás-fekete varrótű van benne. Az ember arcra fordult, s a tű belement a szívébe alvás közben. Mi közöm hozzá, hogy az ő ,,bűne" volt-e, vagy másé, vagy csak a varrótűé. Félrever a szíve, és fáj. De én nem filozofálok fölötte, és nem jósolom meg a halálát, hanem kihúzom belőle a rozsdás tűt, ha vért verejtékezem is. Csakhogy ehhez látnom kell a szívét meztelenül, és hallanom kell meztelenül. És szánnom kell, és szeretnem kell, és meg kell rendülnöm miatta. Minden nagy lelki találkozás, talán minden előadás, elbeszélés vagy vers egy-egy rozsdás-fekete varrótűt húz ki abból a szegény szívből.

Istenem, hogy nézett ránk az a kis tanítónő, a szépség igézetétől elmélyült szemmel, abban a városkában, amely a Dicsőségtől kapta nevét. Nézett elmélyült szemmel, s nem tudta, hogy a megérzett lelki szépségnek legalább fele az ő munkás, erős, bátor lelkében van. Negyedszer jártam immár ,,belmissziós" munkában ebben a városkában, mely életem első babérját nyújtotta nekem, s Édesanyám szemébe csalta a fia ,,írósága" miatt érzett első boldog könnyeket. Szalag is volt akkor a koszorún, ezzel a felírással: ,,Az erdélyi magyarság költőjének — az itthoni magyarok." Sohasem hivalkodtam. Ezzel az egy babérral hivalkodom. Mert ennél többet és nagyobbat nem mondott nekem soha senki. Nem is mondhat. Negyedszer jártam ott most az első babéromat termő földön. Sok minden változott, nem változott a szeretet. A városkából emelkedő, majd eső szerpentin vezet vissza a vasúti fővonalra. Ennek a szerpentinnek legmagasabb pontjáról ködösen látszanak a Déli-Kárpátok. Milyen felségesen láttam őket, és milyen tisztán egy régmúlt őszi napon. A Pekri-kúria kertjében ezer rózsa nyílt október 31-én. ,,S egy rózsafán megszámoltam száz rózsát." Most Gyertyaszentelő előestéje volt. A kibújt medve ibolyaillatot szimatolhatott. Előadás után, vendéglőben, vacsora közben valaki dühében poharakat s tányérokat vagdosott a földhöz, mert a cigány magyar nótát húzott. A dühös embert csendesen kivezették. Italos volt. Azután csárdás következett. Soha az életben ilyen csárdást nem láttam. Összefutott minden vér egy közös szívben, mert a rozsdás varrótűt kihúzták, de előbb mélyebben döfték bele. Csárdás. Erdélyben. 1936-ban. Nevessetek, külmisszionáriusok! Műveltek, európaiak! Vidéken vadak az emberek. Mikor nem köldöknéző fakírok, akkor táncoló dervisek. (...)