A címet magyarázva azzal kell kezdenem, hogy nem csupán környékünkön, de közeli-távoli vidékeken sem igen termett még olyan nagy létszámú együttes, amely fél évszázadon át ugyanolyan hévvel, ugyanolyan felállásban, nem csökkenő létszámban álljon a színpadra.
Az Állami Székely Népi Együttes is részeire bomlott, nagy, a két világháború között alakult dalárdák is ideig-óráig megszűntek, a fennmaradók létszámhiánnyal küszködtek, az öntevékeny csoportok majd minden évben szünetet tartottak. „Egy, csak egy legény van talpon a vidéken” – olvassuk Arany Jánosnál, s bátran elmondhatjuk, ilyen egymagában csodákat halmozó együttesként maradt fenn kerek ötven esztendeig a Székely Mikó Kollégium száznál is több tagot számláló Népi Együttese. S ez az öt évtized szorosan kötődik Péter Albert életéhez és nevéhez, aki éppen most, január 26-án töltené a 93. életévét.
Lehet, sokak számára furcsának tűnik, hogy éppen én, a testvéröccse emlékezem róla e méltató sorokban, de erre késztet egyrészt az a varázsló szerep, amelyet a mi nagy családunkban betöltött, de az a közösségalakító, -erősítő szerepvállalás is, amelyet a nagy tanintézeten belül magára vállalt. Nem szorul ugyanis magyarázatra, nem szükséges bizonygatni, hogy bizony az együttes a maga szervezettségével nem csupán fénypont volt az intézmény ezerféle viszonyában, hanem önként – lehet, nem is tudatosan – beleszólt az iskola fegyelmi menetrendjébe, olyan odaadással énekeltek, táncoltak egy nagyon nemes ügy vagy inkább nemes ügyek érdekében, hogy annak hatása nem csupán a fegyelmezésben mutatkozott meg, de hajtóerő volt a tanulói kötelezettségek végrehajtásában is. Mivel a kezdeteknél egy ideig magam is résztvevője voltam ennek az építkezésnek, jól tudom, a tanulásban gyengén teljesítő diákok nem számíthattak arra, hogy elnézik kilengéseiket. Ha valaki belepillant az együttes életét bemutató rangos kiadványba, észreveheti, hogy a líceumi tagozat tanulóinak több mint negyede tagja volt a mozgalomnak, s ez a létszám az ötven esztendő alatt egyszer sem csökkent. Ezért is mondom, hogy nem ismerek még egy olyan műkedvelő, nagy létszámú csoportot, amely ennyi időn át még a vakációkat is a színpadon töltötte volna.
Nagy elégtételnek, sőt, megérdemelt győzelemnek számított, amikor 1972-ben Pécsre utazhatott a százfőnyi diák- és tanársereg. Nem volt újdonság a szereplés, túl voltak már a kezdeti tévés kalandokon is, újdonság volt viszont az országhatár átlépése, s éppen Magyarországra, ahol aztán olyan tárt karokkal és nyílt szívvel fogadták nemcsak a meghívó iskola tanulói, pedagógusai, hogy a kinyújtott kezek azóta sem lankadtak egyik oldalról sem. Nos, ez a kilépés a bezártságból akár történelminek is tekinthető, hisz ez a magyar művészcsoport volt az első a világháború után, amely hivatalos engedélyt kapott magyarországi fellépésre. Arról tudtunk, hogy az ötvenes évek elején a kolozsvári Bolyai Egyetem táncegyüttese Debrecenben járt, s titokban talán fel is léptek, de ilyen engedéllyel elsőként a Székely Mikó Kollégium büszkélkedhetett. Ennek a kijárása, a későbbiek során sok-sok hasonló bel- és külföldi fellépés szervezése, lebonyolítása, miért ne mondanánk el, egy emberen múlott, s ez Péter Albert pedagógus volt. Berci bácsi, ahogy még ma is emlegetik
Péter Sándor