Esetleg csúcsálom? Ez is, az is mérhetetlen teljesítményt jelent. Hisz álmodhat-e szebbet bárki annál, hogy a Nemzeti Színház jeles színművészek koptatta színpadára lépjen? Különösen, ha nem hivatásos, hanem öntevékeny, azaz – eléggé kopott kifejezést használva – amatőr játékos.
A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad már régen túllépett azon a szinten, amelyet az ideig-óráig működő csapatok el szoktak érni. Évtizedek óta az élvonalhoz tartoznak, s amikor hajdanán Gazda József tanár úr létrehozta a színjátszó kört, bizonyára tudta, megálmodta, hogy az nem attól függ, melyik évfolyam éppen mikor végez, hanem a hagyományossá válás akarásától. És minden játszó számára négyévi színpadi munka után következhetett az élet más színtere, van, aki megmaradt a színpad közelében, vagy éppenséggel ott játszott tovább, mások a matematikával, irodalommal, avagy más egyébbel jegyezték el magukat. Ami azonban fontos volt: megmaradt a tanintézetbe járók számára a továbbkeresés vágya.
Sok évvel ezelőtt éppen ott érettségiztettem, s az egyik jelöltnek Tamási Áronról kellett volna beszélnie. Néma maradt. Kiküldtem, járjon egyet a folyosón. Ez a lépésem törvénytelen volt, de én tudtam, mi vár a megnémult legényre ott kint. És amikor visszajött, szépen elmondott mindent, amiről kérdeztük. Ugyanis a kinti falakon találkozott Tamási Áron színműveivel. Az összessel. Mert Gazda tanár úr színjátszó diákjaival rendre műsorra tűzte a székely óriás színműveit, s ezek hirdetményei, falragaszai, plakátjai mind ott sorakoztak a falakon.
Aztán következett a Molnár János-időszak. Ismét jó kezekbe került a kovásznai diákszínjátszás. Immár nem csupán Erdély magyarlakta településeit járták be, mint korábban, hanem tágult a kör, egyre gyakrabban jelennek meg külföldi találkozókon, meghívásra vagy versenyre mennek, valahányszor erre lehetőség adódik.
Hétfőn hajnalban aztán felemelő híradást olvastam a Facebookon: a Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad előadását meghívták a tizedik évét taposó Pajtaszínház szemléjére, s a meghirdetett programra az Ágnes asszony című rituális színházi előadásukkal (a programban produkciójukkal) neveztek. Az Emléklap, amellyel hitelesítették jelenlétüket, január 26-i keltezésű, s az aláíró nem más, mint Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház vezérigazgatója.
Igen, ezt a rendezvényt a Nemzeti Művelődési Intézet szervezi a Magyar Teátrumi Társasággal karöltve, s maga a Nemzeti Színház is felkarolta. Évente vidéki, főleg falusi színjátszó csoportokat hívnak meg, s a többtucatnyi meghívott között szerepelt idén a kovásznai diákcsoport, egyedüliként Erdélyből. A programot végigfutva látható, rendkívül változatos műsorrend alakult ki, a magyar klasszikusok mellett a világirodalom jelentős alkotásai is szerepelnek, a szemle pedig két napig zajlik a legjelentősebb színház termeiben, nagyszínpadán, és a fényképfelvétel tanúsága szerint telt házas előadások kerülnek a nézők elé. Egy dologra felfigyeltem: egyetlen olyan színjátszó kör szerepel, amely mellett nem tüntetnek fel mentorként, segítőként színművészt vagy színházi rendezőt, s az éppen a kovásznai diákszínpad. Mellette csak a név áll: rendező Molnár János.
Talán oda lehetett volna biggyeszteni: informatikus. Örülök annak, hogy pár évvel ezelőtt közösségépítő, -erősítő szerepvállalása elismeréseként az RMPSZ Kovászna megyei elnöksége Korodi Hajnalka-díjjal jutalmazta. Gratulálok!
Péter Sándor
