vékony fák, nők, az angyalok,

Összeérnek az őszi erdők,

az éjszakák, a hajnalok.

Fázósan didereg a táj.

Próféták végtelen sora.

Egy virtuális középkorban

mióta tart az orgia?

Színekben keres menedéket,

foglyul ejti az éjszaka,

vizelet, undor, félelem

émelyítő, vad vérszaga.

Vékony fák, nők és angyalok,

madár — kígyó — mutáns lények,

sosem volt szárnyas polipok

csőre tépi az esztendőket.

Összeérnek az őszi erdők

és összeér az ég a földdel.

Szántás felett razziáznak

falánk varjak. Jő az éjjel.

Az éjszakák, a hajnalok,

a tájra jelháló borul.

Száz év múlva még valaki

köszön-e itt még magyarul?

Próféták végtelen sora

vonul szótlan. Mínuszjelek

a szájak. Szó nem hangzik el,

A mindenség most megremeg.

Egy virtuális középkorban

fejetlen szörnyek lakomáznak,

vér csordul ki most a kupákból,

vége lehet-e a világnak?

Mióta tart az orgia?

Dorbézolnak a rémkirályok.

Minden, mi él, félőn remeg.

Elhangzik-e a végső átok?

Színekben keres menedéket,

magába zárul a világ,

átveszi hideg kobaltkékek

és smaragdzöldek ritmusát.

Foglyul ejti az éjszaka

a reménykedő túlélőket.

Mióta tart a dáridó?

Kimerevítik most a képek.

Vizelet, undor, félelem

émelyítő, vad vérszaga.

Madár, kígyó és mutáns lények —

reánk zárul az éjszaka! —

sosemvolt szárnyas polipok

csőre tépi az esztendőket.

Utánunk kósza szél suhan,

Menekíti a túlélőket.

Fázósan didereg a táj

fehér párába tűnik minden,

ködgomolyba vész téli erdő,

ha volt is, elveszett az éden.