Kikapcsolok teljesen. Hallgatom őket, és átjár a múlt. Katarzis ez a javából. Érzem, látom, amint magyarságunk láthatatlan, föld alatti hajszálgyökerei a messzi keletre kúsznak vissza. De tán fordítva igaz: onnan erednek, és máig is élnek, mert nem hagyjuk kiszáradni, elhalni őket. Minden egyes megszólaltatott dallam, minden elénekelt dal éltető vízcsepp számunkra.

Aztán jön a táncrend szokott sora, fokozódik a ritmus, gyorsul a zene, mosolyognak az arcok, s végül jönnek a táncosok. Mind fiatalok. Civilben, kicsit jelezve, hogy csak hazaugrottak egyet Kolozsvárról, az egyetemről, aztán mennek vissza. Pár szavuk, tartásuk mindent elmond. Ők is beleszülettek vagy belenőttek a táncba, és mindig hazajönnek. Most csak egy felvétel volt, de ha a csoport nyilvánosan fellép, akkor előkerül a népviselet is. Zenéjükre, sebes lábuk fergetegére a hajszálgyökerekből előbb időnek, féregnek ellenálló gyökerek lesznek, majd vastag törzs, s végül a hagyományait nem eresztő, magyar örökzöldet termő ágak bontakoznak ki, s lesznek együtt életfává, melynek ágain csücsülve eggyé leszünk vele mi is. S így maradunk meg.

A múlt hét végi válaszúti farsangi bálban a visai néptánccsoport lépett fel. Gyönyörű népviseletben, óvodástól a felnőttig. Komolyan, méltósággal és teljesen profin. Kis békési csapatunk elragadtatva nézte őket. És a 150, szórványból összegyűlt résztvevőt is, akik kezdik megszokni a rendezvény létét, egyre többen meghallva a hívó szót. Pár éves a hagyomány, de már érződik a jelenlevőkön, hogy tudják: nagyon jó együtt lenni és megbizonyosodni, hogy szeles időkben van kibe kapaszkodni!

Mindezekről így, a 67. évemen túl, kicsit profán módon a Republic A 67-es út dala jut eszembe, azaz a zenélő út, melynek 500 méteres, az 59. kilométernél levő szakaszán a külső sáv külső szélére ráhajtva e dallam hallható, ha 80 km/órával megyünk.

Nos, engem most nem is az egész dal maga fogott meg ebben a hangulatban, hanem annak két sora ugrott be. Az első 1989–1990 tájékát idézi, a háromszéki hajszálgyökereimet: „Nagy esők jönnek és elindulok, elmegyek innen messze…” A másik sort meg a méraiak és a visaiak hozták elő: „Egyszer te is hazatalálsz, egyszer én is hazatalálok…”

Mert olykor ez az élet rendje. Megszületni, gyökeret verni, majd új helyen is honra lelni, azt szeretni, szolgálni, szülőföldet sosem feledni és majd végül hazatérni. Így vagy úgy.

 Fotó: Farcádi Botond