Legyen rend, tisztaság otthon. Legyen friss, meleg ebéd. Legyen eredményes a munkájában. Legyen elismert, ezt sem mindig mondja ki, nem mindenki mondja ki, de szinte mindenki áhítja. Legyen békesség, legyen jó szándék. Eközben sokszor nem is látja, nem is érzékeli, hogy valójában mindent – majdnem mindent – tökéletesen tesz. Hiszen az otthonnak nem csillognia kell, hanem melegséget kell árasztania. És a viszonylagos zűrzavar is képes erre, sőt. A látszólagos rendetlenség az élet jele. Mert a fegyelmezetten tiszta, precízen elrendezett otthon inkább steril, mintsem életnyomokat árasztó. Ha pedig minden kiszámított, elvész a meglepődés élménye.

Nézed, és azt látod, valójában mindene, majdnem mindene megvan. De nem biztos, hogy ő ezt és így látja. Nem biztos, hogy örvendezni tud fénynek, hangnak, esthajnalcsillagnak. Meg kell tanítanod, meg kell győznöd – legalábbis meg kell próbálnod –, hogy mindezeknek érdemes örvendeznie, hogy minden, ami fontos, rétegenként helyezkedik egymásra, s eme építményben semmi sem fölösleges. Mindennek helye van. Mosolynak, könnynek, derűnek, bánatnak egyaránt. Mert érdemes látni azt is, hogy a csillogás gyakorta felszínes, hamis.

Nézed, és azt látod, hogy viszi, cipeli mindazt, amit vállalt. Cipeli, nem adja fel. Olykor – sokszor – többet, mint kellene. Mondod, mondanád, segítesz. Nem mindig engedi. Pedig bátorítod, bátorítanád ahogy tudod, lehet, nem pont úgy, ahogy elvárja, de bátorítod. Próbálod meggyőzni, hogy mindenképp mellette állsz. Nem biztos, hogy elfogadja, nem biztos, hogy elhiszi. Pedig ott vagy, tényleg ott vagy. Hát ne add fel, te se add fel. Mert valójában ő sem adja fel. Ragaszkodik gyermekéhez, gyermekeihez, önmagához, vágyaihoz, álmaihoz. És talán hozzád is ragaszkodik, továbbra is. Ahogy ő jónak tartja. Mert te azt is tudod, hogy akkor cselekedsz helyesen, ha mindezt elfogadod. Hiszel abban, hogy te és ő, ő és te elfogadásra is tanítjátok egymást.

Nézed, és azt látod tehát, hogy a tökéletességre törekszik. Sokat tud, szinte mindent, olykor mégis elbizonytalanodik, ilyenkor meg kell győznöd: amit tud, az elég. Amit tesz, az elég. Nem is kell több, jól van így. Így aztán te, a nő lelkét örökké fürkésző, vágyó, keresgélő, szemlélő, mondd azt neki, elgyengülőnek és erősnek egyaránt, hogy ez éppen elég. Nem kell több. És mondd ezt mindenkinek – az aprócska kisbogárnak, a dacos kamaszlánynak, az önmagát és a világot keresgélő ifjú hölgynek, az elcsigázott, megfáradt anyának, a tüsténkedő nagymamának, s végül a gyógyulást alig remélőnek –, hogy köszönöm. Hogy köszönöd. Hogy elégedett vagy. Még akkor is, ha ő elégedetlen. Mondd azt neki: jó, hogy van, jó, hogy melletted él. Virág helyett is mondhatod. Ne az üres formaságot válaszd, hanem nézz a szemébe. És nézd el neki, hogy olykor tőled eltérően értelmezi a tökéletességet. Köszönd meg, hogy ő, a most és mindörökké ünnepelt nő megújítja az életet.

Hát köszönöm, köszönjük.

Albert Levente felvétele