De ha mégis tavasz, s márpedig előbb-utóbb igen, hát ideje szekrénybe akasztani a télikabátot, félretenni a bakancsot, no nem a legfelső polcra, székely ember tudja, furfangos errefelé a tél, volt már, hogy a kivirágzott nárciszt betakarta a hó, s az aranyeső ágai földig hajoltak az illetlen súlytól. A csizmával-bakanccsal tehát óvatosan, megpucolni ugyan nem árt eltevés előtt, az is egyfajta télűző rítus, amelyben egyesek jobban hisznek, mint a farsangban, végül is mindegy, ki milyen módon temeti a telet, a karnevál éppúgy alkalmas rá, mint a vikszolás, épp csak ez utóbbi művelet nem valami szórakoztató. Pláne, ha a kézfejre bújtatott lábbelit megfordítva kiderül, talpa igencsak vékonyra kopott, és a félretaposott sarokrész sem sokáig bírja már a strapát. Hát bizony ennek nyugdíjazás lesz a vége.

Nézem, nézegetem az öreg szerszámot, bolyongásaim során hű társamat. Nem volt már éppen fiatal akkor sem, amikor hozzám került, manapság egy csomag cigarettát sem adnak annyiért, amennyivel vásároltam néhány évvel ezelőtt. Használt áruk boltjából, azon ritka üzletek egyikéből, amely nemrég bezárt – lám-lám, mégsem lett a turkálók városa Szentgyörgy, miként gúnyolódtak vele tíz-egynéhány esztendőkkel ezelőtt némely kevély fiatalok, válaszul a helységnévtábla alá kitett egyetemi város feliratért. Szó, mi szó, az önmagának adományozott titulus feltüntetése is elhamarkodott cselekedet volt, az idő mégis azt bizonyította, az egyetemek szaporodnak a városban, nem a turkálók.

Igazából nem volt szükségem arra a bakancsra, de hát olyan árvának nézett ki a polcon a tehetetlenül csüngő fűzőivel, hogy megsajnáltam. Irgalmas cselekedet idős embernek segíteni csomagjai cipelésében vagy kivert kutyát befogadni, egy lábravalót megvásárolni azonban nem nevezhető könyörületességnek – mégis úgy éreztem, valami jót kell tennem érte. Használt cipőt még sosem vásároltam, akkor sem állt szándékomban, de hogy bár biztatást adjak további sorsa elviseléséhez, felpróbáltam. És hazáig le sem húztam, csupán otthon vettem észre, korábbi viselője valamiféle járási rendellenességben szenvedhetett, a jobbos bakancs sarka ugyanis jobban elkopott, mint társáé. Kis ideig hát sántikálva jártam én is, míg megszoktam, hogyan kell lépni vele.

Aztán ő lett telente a városjáróm. Néha olyan helyekre is magammal vittem, ahová elegánsabb viselet szükségeltetett volna, ő azonban sosem szégyenkezett szerény, kopottas kinézete miatt a cipőtársadalom csillogó, fényesre suvikszolt tagjai előtt: lelkében viselte a nemességet, nem a pénztárcájában. És most mégis meg kell válnom tőle. Nincs szívem a kukába dobni, beteszem egy dobozba, valamelyik szekrény tetején ellesz még egy ideig, kacatok és lomok társaságában, poros emlékek között. Elvégre a hűség olyan tulajdonság, amelyet értékelni kell.

A szerző felvétele