Éjfélt kongatott a Notre-Dame nagyharangja, a Marie. A hideg téli est szele felkapta öblös érchangját, s beszemtelenkedett vele a szűk, rácsos ablakon át a hűvös homályba burkolózott börtöncellába. A bejárat melletti sarokban egy sötét alak kuporgott. Szemlátomást didergett, és igyekezett minél távolabb kerülni a kis ablakon be-besüvítő csípős januári szél útjából. Csak kevéske fény szűrődött be a szűk cellába, az is a folyosó végéből. A falba, két kő közé szúrt fáklya sercegő hangja zavarta csak az éjszaka csendjét. A fogoly tekintete az el-elhaló, majd újra életre kelő, táncoló lángocskába kapaszkodott, de gondolatai messze jártak. Rossz előérzete volt. Halálos ítélete ellen benyújtott kegyelmi kérvényét reggel bírálja el a parlament. Nem sok jóra számított, nagy volt az esélye annak, hogy bitón végzi.
– Bizony, bizony, Franҫois. A kötél vár rád, ezúttal nem úszod meg, hi-hi-hi… – tolakodott be egy rosszindulatú hang az éjszaka csendjébe.
A fogoly összerezzent, forgatta fejét, ijedten kereste a váratlan hang forrását. De nem volt ott rajta kívül senki.
– Napok óta nem ettem rendesen, kezdek megzavarodni – motyogta maga elé.
– De hát, te is tudod, hisz leírtad: „méterhosszan lógok egy nyárfaágról, és nyakamon érzem, hogy seggem mily nehéz”. Tudtad, hogy ez lesz a vége!
– Ki van ott? – kiáltott bele idegesen az éjszakába a rab.
– Igaz, még be sem mutatkoztam: rólam mondják azt, hogy én hozom a fényt. Ha mond ez valamit… De az, ki a Sorbonne-on licencia docendit szerez, annak kell legyen sejtése kilétemről.
A sarokban kucorgó alak mindkét kezét a fejére szorította. A hang onnan szólt, a fejéből.
– Távozz a fejemből! Távozz tőlem, Sátán! – nyüszítette ijedten, s gyorsan hadarni kezdte a miatyánkot.
– Nincs szándékomban távozni, még nem… – mondta nyugodtan a hang. – De nézzük csak: arra kéred az Atyát, hogy ne vígy minket a kísértésbe? Nem érzékelsz itt egy icipici paradoxont? Habár az utókor elfeledi majd a firkálmányaidat, ne számíts semmiféle babérra. Csak egy csavargó vagy, Franҫois, aki a montfauconi bitón fog lógni már holnap. A bitó legfelsőbb szintjén fog élettelen tested közszemlére tétetni, s nem fog siratni téged senki sem.
– Igazad van – suttogta Franҫois – „a züllés mocskos kocsmákba vitt, és asszonyok közé, kik száz körömmel fogták kabátom foltos szárnyait”. De talán köztük mégiscsak lesz valaki, aki este, gyertyaoltás előtt még elrebeg egy imát bűnös lelkemért. „A nőknél sok babért arattam, s a vágy bőrömbe csontig harapott: a vén könyvekhez is csak hű maradtam és elnyertem a doktorkalapot.”
– Hiú ábrándok! Azt mondod: „lágy porával megcsókolt az utca, és rőt borával meglocsolt az est”. Ez mind csak értelmetlen nosztalgiázás. Holnap téged felkötnek: „és így forgunk a korhadó kötélen, pökhendi táncban, mint a szélkakas”. Nemde? – kérdezte a kísértő.
Franҫois eljutott arra a pontra, amikor már úgy érezte, nincs értelme a harcnak. Romlottságát ezerszer megbánta, és kereste görcsösen a megváltást. Nem sok sikerrel: „így kergettem az Istent, aki hátrált”. Színtelen hanggal válaszolt:
– Az igaz, hogy „hasamért kánkánt járnak már a férgek”, és meglehet, holnap a kaszással parolázok. „A halállal ketten régen vagyunk már pertucimborák.” Meglehet, elfelejt majd az utókor – mit tehetek ellene? Eddig sem hordozott tenyerén a nép, „megvallom, bár száz rímet faragtam: koldustarisznya jutott énnekem, gazdag versek között is szegény maradtam, s fanyar gondok közt folyt az életem”.
– Most már az áldozat szerepében tetszelegsz! – vádolta az ördög. – Papnak készültél, de csak egy züllött rablógyilkos lett belőled, aki azt hiszi magáról, hogy költő. Ki vagy te, Franҫois Villon, mi vagy te? Vagy még te se tudod? Áll még a strófa: „csak azt nem tudom, ki vagyok”?
– Csak egy ember vagyok… csak egy ember… – válaszolta szomorúan a „vádlott”.
– Egy gazember vagy! – kiáltott rá a láthatatlan hang. – Még a neved is azt jelenti, Villon!
– Hallgass! – kiáltotta Franҫois – a nevelőapám, Guillome de Villon káplán becsületes, tisztességes ember volt. „Magához vett és nékem adta lelkét és vén könyvtára ódon illatát, amelyben annyi titkot magyarázott kamaszfülemnek ő, a mesterem”. Tőle kaptam ezt a nevet, amit – mi tagadás – bemocskoltam. S meglehet, hogy nincs már a jóvátételre idő. „Ha majdan kettőezret írnak Krisztus után, még tudja a világ, hogy csókolt egykor Villon, a csavargó, s mély serlegekből hogy itta a bút, s hogy indult végül álmos és kanyargó vizekre, honnan nincsen visszaút”.
Csend volt, nem válaszolt senki. Csak a fáklya sercegett bele olykor a síri csendbe, ahogy a gyenge láng remegő fénye megpróbálta legyőzni a sötétséget.
1463. január 8-án hajnalban egy alak tűnt fel a Le Mans felé tartó úton. Görnyedten botorkált a megdermedt sár tetején, folyton kerülgetve a jéggé fagyott víztócsákat. Embernyi magasságban sűrű köd borított mindent. Kopott kabátjának nyílását baljával összefogta maga előtt, jobbjával pedig hevesen gesztikulálva motyogott, csak úgy magának. „Előre a rétekig, s ott néztem vizes arccal: a téli felhők alján, hogy terül el, mint megromlott, lila hús, a hajnal, ólmosan, szürkén, reménytelenül.”
A felkelő Nap áttörte a ragacsos ködöt. A görnyedten haladó emberalak hosszú árnyékot vetett, s ahogy hevesen gesztikulált, úgy tűnt, mintha árnyéka saját életet élne a napfénytől sárgálló köd vetítővásznán. „Hű barátom egy akadt: a köd.”
– De én tudom, ki vagyok… én tudom… – motyogta makacsul, majd lassan elnyelte a köd.
Kisgyörgy Benjámin
