Nagyon leragadt, érzi, a mindennapjai egyre nyűgösebbek, monotonok, nem történik semmi körülötte, vagy ami igen, az nem igazán érinti meg. Tudja, ez nem jó, sápadtak lesznek a napjai, bágyadtak a hónapjai, haszontalanok az évei, s az óra bizony ketyeg. Halovány arccal belebámul a körülötte forgó világba, s érzi, csak gyűl a gyomorsava, emelkedik a vérnyomása, megremeg a szempillája, ha le akarja hunyni, hogy mást, szebbet, izgalmasabbat lásson.
Tudja, ez nem vezet semmi jóra, ezen változtatni kell. Nem fogadalmakkal, év végi-eleji megtervezett ideálokkal, továbbra is csak úgy, két lábon állva a földön, ahogy szokta. Repülni szeretne, lebegni a sovány és kiábrándító valóság fölött, valahol magasban, a felhők között, ahol azok egymást hol marcangolják, hol csókolgatják, hol sírnak, hol nevetnek s huncut pajkossággal takarják el a csillogó napsugarak sziporkáit. Repülne, hogy magasból lássa a földi valóságot, annak szörnyű borzalmait, de szépségeit is, hogy fent lebegve mentesítse magát bár a mindennapi élet borzalmaitól, a cinkos megalázástól, csúfot űzéstől, packázásoktól, melyeknek mindennap ki van téve. Repül a felhőkkel közöttük, szabadabbnak érzi magát, itt, a magasban nem nyomja semmi a lelkét, még az sem zavarja, hogy benedvesedtek a ruhái, hogy mindenünnen csak szemerkél, mert ez a szabadság nyirka, mely megkenegeti teste minden rejtett vagy gondtalanul szálló részét. Nem akar gondolni azon szörnyűségre, hogy egyszer ez mind véget ér, hogy vissza kellene zuhanni a szutykos földre a minden érzékit szétzúzó, fagyos valóságba. Hogy hallja a folyamatos üvöltést, a kegyetlen fogvicsorgatást, lássa a lelket széttépő gyűlölködést, az egymás megalázását, a hatalomért való folyamatos görcsös embertelen küzdelmet, a rengeteg hazugságot és megvezetést, a beteges, marcangoló vergődést a vagyonszerzésért, hogy…
– Vigyél magaddal! – bomlik ki belőle az előkészítés nélkül kitörő kiáltás. Felhők, vigyetek magatokkal, emeljetek a tiszta létbe, hol kézen fogva jár a szeretet és a szerelem, hol nem érdes kezű a simogatás, hol a csók nem gépies, hanem lélekből jövő és belső tisztulást hoz, hol napocska von glóriát a fejek fölé, s ragyogása megment minden kegyetlenségtől, rosszindulattól, hol az évszázadokat belengő bűz helyett virágillat terjeng, hol az agyak sötétségét az elmék világossága lebegi be és nem rombol! Hol nem szurkos edényben kavargat vicsorogva az ördög, hanem belengi a mindenséget a szeplőtelen gyönyör, hol az Isten az angyalokat röpködteti s megkímél minden fájdalomtól.
– Vigyél magaddal, mert nehezek a bakancsaim, nem tudok járni, a sárban feltüremlett a bőr, a fűzők összebogzódtak, s a nehezen megtett lépések nyomán mind cuppogás hallik, ragacsossá vált már a fű is talpam alatt, lebénított, mozgás-képtelenné tett, egyre jobban ég a bénaságom, többet, szebbet igazibbat szeretnék, hogy végre szabadon úszhassak a felhők között, s inkább viselem azok összecsapódását, kisülését, dörömbölését, mint azt a létet, ami most kiszabatott nekem!
Tobzódnak agyában-lelkében a gondolatok, lenéz a szülőföldjére a magasból, s fájdalom tolakodik be a bőre alá, mert szereti ő az emberi létet, azt a rögöt, melyre rálépett, s melyet nem akar soha kiereszteni a talpa alól, még ha folyamatosan is húznák, rángatnák, cibálnák ki, mert az az övé, még ha idegen karmok is szándékoznak szétmarcangolni. A talpalatnyi föld, a haza…
– Vigyél magaddal – hördül fel újra –, mert szorít a nadrág, feszít a kényszerzubbony, letör a félelem, a kötöttség, a lelki rabság, s olyan szép, de olyan lehetetlen a szabadság!
Gazda Zoltán
