A balladai tragikus történetet – mely elsősorban a „szegény asszony” lelkében zajlik – választotta Molnár János a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad legutóbbi előadásának témájául, majd közös munkával – melyet a szereplők is „mindent beleadva” vállaltak –, színpadi látomássá alakítva vetítették ki a megdöbbentő hatású történetet.

Miközben az előtérben peng a gitár, s azon a Somogyi Istvánnak az előadáshoz komponált kísérőzenéjét halljuk (Fülöp Zsolna játéka, ez adja meg az egész előadás alapritmusát, zeneiségét), a színpadon egymást követik a tragikus történetet térbe kivetítő, vizuálissá tevő, testhelyzetekkel, mozgással, visszafogott gesztusokkal megjelenítő képek, s a ballada szövegének váltakozó formában (visszhangzón, motívumismétlőn, ritmikus tapssal vagy földön dobolással erőteljesített, a zenei motívumhoz igazodón) való megszólaltatása.

A rövid előjáték után mind elhelyezésben, mind játékban – de még a fehérre és feketére való komponáltságában is – kétpólusúvá válik a színpadkép.

Ágnes asszonyt – aki mindvégig a középpontban van, hanggal, arcjátékkal, kifejező gesztusokkal vetíti ki, jeleníti meg önnön tragikus lelkületét, sorsát – tiszta fehérbe öltöztetett alakként látjuk, míg a másik pólust a 16 szereplőtárs testesíti meg egységesen fekete köntösével. Félkörívesen veszik körül a címszereplőt, helyzetükkel, mozgásukkal, szövegmondásukkal vagy énekükkel kapcsolódnak be a játékba, annak részeként a „kísérő-felfokozó” ritmust erősítve, szavaikkal, mozgásukkal, újabb és újabb képekbe rendeződésükkel ellenpontoznak. A színpadi játékban fekete és fehér ellentéte a tisztaság vágyát sugallja.

Az előadás mindvégig tömör és ellenpólusosan feszülő. A gesztusok, a ritmus és mozgás egyaránt megjelenítőek és kifejezőek, az összhatásnak alárendeltek. „Én úgy tudom elképzelni a történetek színre vitelét – vallja a rendező-tanár Molnár János, aki immár több mint 30 éve vezeti a Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpadot –, hogy nincsenek nyugvópontok, ezt a rohanó világot próbálom érzékeltetni, melyben folyamatosan történik valami, s mássá lesz minden. Célom: dinamikával jeleníteni meg mind a régi, mind a mai történeteket is. Ezt a felgyorsult világot kell tükröznie a színpadi történetnek is. A gondolatok és érzelmek is ilyen felgyorsultságot jeleznek.”

Egymást szinte lüktetve követik a gyönyörűen megépített képek. Az otthonából kilépő, vállán korsót vivő (mintha vízért menne) asszonyt látjuk (alakítója Fejér Orsolya), aki már-már bele van gabalyodva a maga labirintusába, eltévelyedő útjába. Aztán: szeretővel való találkozás jelenete. A megjelenő férj, és annak meggyilkolása, elveszejtése, mint mindent, ezt is visszafogott eszközökkel jelezve, kifejezve. A közösség reagálása: Ágnes asszony, hol a férjed. Jön a hajdú. Kiemelkedő, a művészet csúcsát nyújtóan szép és mély, megrendítő hatású a börtönbeli fogvatartottságot, menekülni nem tudást megfogalmazó kép. „Mély a börtön, egy sugár-szál / Odaférni alig képes /(…)” „Szegény Ágnes naphosszanta / Néz a kis világgal szembe, / Néz merően, – a sugárka / Mind belefér egy fél szembe.” Súlyos ellentét van a feketeruhás, a menekülni akarást megakadályozó figurák mozdulatlansága s a fénysugárhoz valósággal fohászkodó, lélek mélységeit gesztusok sorozatával kifejező lány között. Aztán a zaklatottság drámai hatást kiváltó kifejezése, hogy majd jöjjön a végkifejlet: „Eredj haza, szegény asszony! / Mosd fehérre mocskos lepled.” És Ágnes asszony „Fehér leplét mossa, mossa”. Itt megint csúcsra járatottak a képek, a leplét csapkodó szerencsétlen asszony változatos, gyors, majd lassuló mozdulatai, a tragédia kiteljesedésének, a lelki büntetéstől való megszabadulás lehetetlenségének látomásos megjelenítései. És hangzanak a segélykérő fohász szavai: „Óh irgalom atyja, ne hagyj el!”

A Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad minden mozzanatában átgondolt és tökéletesen megépített előadásával fél évszázados fennállása egyik legsúlyosabb produkcióját nyújtotta. Elő­adásukat nem véletlenül mutathatták be Budapesten a Nemzeti Színház színpadán, s utóbb Sepsiszentgyörgyön is.

Gazda József