„1983. október 11. Demény Lajos bukaresti történész átnyújtja Balogh Edgár és Demeter János tíz nappal korábban keltezett beadványát az oktatási miniszternek. Ebben a két nyugalmazott kolozsvári professzor arra kéri Ion Teoreanut, hogy az egyetemeken rögzített éves beiskolázási keretet állapítsanak meg a magyarok számára, és engedélyezze a 7 fő alatti, ún. »kiscsoportoknak« is azt, hogy magyar nyelven hallgathassanak előadásokat a Babeş—Bolyai Egyetem filológiai karán. Két hónappal később Teoreanu szóban azt közli Deménnyel, hogy ebben az évben minden marad a régiben, de jövőre majd több lesz a magyar felvettek száma. (Az ígéretét nem teljesíti.)

1987. február 26―27. Összehívják Bukarestben a magyar és német »nemzetiségi dolgo-zói tanácsok« országos plenárisait. Az első nap a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Taná-csának ülésén ― a kiadott utasításnak megfelelően ― a felszólalásra kijelölt személyek (Rab István, Rácz Győző, Hajdú Győző és mások) elítélik a Magyar Népköztársaságot és a Magyar Tudományos Akadémiát az Erdély története megjelentetése miatt, majd a második nap Nicolae Ceauşescu vádolja meg a szomszédot: »Nehéz megérteni horthysta, fasiszta, soviniszta, közöttük rasszista tételek felelevenítését. Hogyan képzelhető el, hogy egy tudományos akadémia hozzájáruljon más népeket sértő írások és munkák megjelentetéséhez? Milyen tudomány ez? Kinek szolgál egy ilyen úgynevezett tudomány, ha nem a legreakciósabb imperialista köröknek? Az ilyen tételek nem szolgálják a barátság és az együttműködés ügyét, a szocializmus ügyét!« Az első nap felszólalók szövegüket előző este kapják kézhez, ezt követően pedig nem hagyhatják el a szállásukat. Demény Lajos történész, valamint Dancsuly András, az MNDT Kolozs megyei elnöke, a kolozsvári egyetem prorektora megtagadja a felszólalást. Bálint Ferenc, a szászrégeni sörgyár volt párttitkára, az MNDT tagja ― aki nem akarja másnap fölolvasni az Erdély története elítélését tartalmazó magyarellenes beszédet ― 24-ről 25-ére virradó éjszaka kizuhan (?) a szállodája szobájának ablakán."

A ’89-es fordulat

A történész neve mindjárt december 25-én ott szerepel az RMDSZ Ideiglenes Intézőbizottságának tagjai közt. 1990 február elsején pedig tanügyminiszter-helyettessé nevezik ki, miután Pálfalvi Attilát alig egy hónapos ténykedés után, január 27-én leváltják. A fordulat lázas napjairól meséli Tüdős Simon Kinga:

— Tudja-e, hogy az RMDSZ statútumát jórészt Demény készítette el? Ő rakta le az alapjait, azt vitte el Domokos Gézához, és ott öntötték végső formába. Amikor Tőkést elhurcolták Temesvárról, Deménynek már akkor megvolt az elképzelése a statútumról. Ezt onnan tudom, hogy a férjemmel konzultált róla. Domokos Géza megírja különben az Esély című visszaemlékezésében. És Demény az első pillanatoktól fogva ott volt a Petőfi Házban, dolgozott az összefogáson, kifejtette, kinek mit kellene tennie. Ott sertepeltélt körülötte Verestóy Attila, ott Lányi Szabolcs, akik kezdetben tulajdonképpen Demény gépkocsivezetőiként működtek. Mert Demény politikailag is személyiségnek számított már akkor. Ő indított el útjára jó néhány későbbi politikust! És amikor 2006-ban szinte fedél nélkül maradt önhibáján kívül, két télen át a szó szoros értelmében fagyoskodnia, nyomorognia kellett, míg végül nagy nehezen megoldódott e gondja.

Az egyetem

Mondom Demény Lajosnak, hogy Pálfalvit csúnya jelenetek nyomán váltották le...

— Megőriztem az ülés jegyzőkönyvét, amikor az ő ügyét tárgyalták. Ki vett részt, ki hogyan viselkedett. Pálfalvi bátor ember volt. Az volt a kifogás ellene, hogy igen magyar volt. Ő a Bolyai Egyetemet és a középiskolákat akarta visszaállítani, az utóbbiak közül sikerült is jó párat függetleníteni. Ki állította félre? Petre Roman váltotta le. Én akkor épp Domokos Gézához mentem a Kriterion Kiadóba, s tanakodtak, kit állítsanak Pálfalvi helyére. Vállalom én! — mondom. Géza nagyot nézett. Megyek a minisztériumba, én Mihai Şora minisztert már korábbról jól ismertem, mert Pleşuval, másokkal eljárt a bukaresti Dinescu-kör találkozóira a hetvenes, nyolcvanas években. Oda rendszeresen eljárt 50—60 ember, Kovács Albert — nekem volt diáktársam — lakására a Dorobanţi úton, a tévé közelében. Berci bátor ember volt, de főleg a felesége, egy orosz nő. Ő, az anyós csempészte ki a határon Dinescu első tiltakozását, amely megjelent a Libérationban. Ott havonta találkoztunk. Nem akárkinek volt mersze oda eljárni. Aztán már rendőrökkel, szekusokkal telt meg a környék. Egyszer Berci épp az ablakon néz ki, én be akartam menni, és nem engedtek. Három megtermett alak az épületben. Gyorsan kifordultam az utcára, hogy legyen szemtanúja, ha valami történik velem, ne merjenek durván fellépni. Kijöttem. A bátorság a villamosig tartott. Remegett a lábam, amikor felültem. Figyeltem, kísérnek-e... No de a miniszterség: Mihai Şora nyitott szellemű ember volt, sok mindent el lehetett nála intézni. Pálfalvi kiválóan kezdte, állította vissza az iskolákat, de nem szólt idejében az öreg Şorának, nem tájékoztatta őt. Én azonban mindig hozzá fordultam, mert tudni kell, hogy Petre Roman, a miniszterelnök nem kedvelt ám minket. Mire törekedtem? Hogy megszilárdítsam a magyar oktatás helyzetét. Tanítóképzőket nyitottunk stb. Közben Bihar megyében megválasztottak szenátornak RMDSZ-színekben, és én ezt is arra használtam fel, hogy a minisztériumban elintézhessek bizonyos dolgokat. A nagy kérdés a Bolyai Egyetem visszaállítása volt. Nagy ellenállásba ütközött. Iliescu államelnökkel is tárgyaltam, és ő ellenezte az egyetem visszaállítását. De miért akarják — kérdeztem —, hogy nekünk ne legyen tanárutánpótlásunk? Hogy elsorvadjanak az iskoláink, az összes intézményünk? Erre kelletlenül annyit mondott: Bine, bine, mă! Belement volna abba, hogy alapítsunk egy tanárképző főiskolát. Kezdeményezzem, mondta. Én márciusban leutaztam Kolozsvárra azzal, hogy a következő években nincs esélyünk a Bolyai visszaállítására. Kezdjük meg a felekezetközi felsőoktatási intézmények kiépítését, és alapítsunk egy állami tanárképző főiskolát. S akkor Bodor András, a Bolyai Társaság elnöke kitámadott a sajtóban, hogy elárultam az ügyet, amikor beleegyeztem, hogy Bolyai helyett tanárképző főiskolát nyissunk. Próbáltam a fejébe verni — órákig sétáltunk a városban —, hogy ha Kolozsváron tanárképző főiskolát állítunk fel, az három- vagy négyéves lesz, akárcsak egy egyetem. Ki a fene fog minket megakadályozni pár év múlva, hogy azt egyetemmé léptessük elő? Fel kell készülnünk rá, legyen, aki odaálljon, és amikor lehet, lépünk. De nem tudtam meggyőzni őket. Pedig, hangsúlyozom, önálló, és magyar, és tanárképző, és Kolozsváron! Persze, a Babeş—Bolyain kívül. De a kolozsvári központról nem lemondva. Nem sikerült, a kolozsváriaknak rögeszméjük volt a Bolyai, s hiába mondtam, hogy a főiskolát is átalakíthatjuk majd, nem álltak mellém. Továbbá arra törekedtünk, bővítsük ki a felvételi keretszámokat. A magyar tanszéknek 120 helyet harcoltam ki, de nem kellett nekik, merthogy ,,felhígítjuk" az oktatást. Pedig nem kellett volna mindenkinek tanárrá lennie, sok muzeológusra, levéltárosra stb. lett volna és van ma is szükség.

A történész különben úgy tudja, a Bolyai felszámolásának gondolata már 1952-ben felmerült a legszűkebb pártvezetőségen belül, Leonte Răutu főideológus is ezt képviselte. ,,Răutu volt a legveszélyesebb, míg Ceauşescu félre nem állította, mert nem szerette a zsidókat."

*

Mint közismert, a Babeş―Bolyain húsz évvel a rendszerváltás után még a kétnyelvű feliratokat sem tűrik meg, a tagozati szétválást is megtorpedózták legutóbb. Az ,,egyetem helyett főiskolát" ötletének mai megítélésében talán abból kellene kiindulni, hogy azóta ún. hálózati egyetemként három központtal létrejött egy formailag magánintézménynek nevezett egyetem, melyet azonban a magyar állam tart fenn, és azt egy negyedik városban működő egyházi alapítású másik magánegyetem egészíti ki. Valamint abból, hogy a magyar egyetemi hallgatók többsége a mai napig nem anyanyelvén tanul. A helyzet képtelensége mellett csak tarthatatlansága nyilvánvalóbb.