Szellemileg nem áll rosszul Sepsiszentgyörgy, arculatilag azonban bőven van javítanivaló ― magyarázza Ütő Gusztáv képzőművész, aki tanárként több fiatal grafikus- és festőgeneráció képzésében is szerepet vállalt. Vegyük figyelembe a helyi jellegzetességeket, de a legmodernebb technológiával építsük meg épületeinket, a legmodernebb technológiával hozzuk létre cégtábláinkat, logóinkat, üzleteink feliratait ― hangsúlyozza a városfejlesztés kapcsán.
― Hogy érzed most magad Szentgyörgyön?
― Nekem elsősorban az emberek jelentik Szentgyörgyöt, s egyre jobban érzem magam, mert jönnek haza a volt tanítványaim. Néhány évvel ezelőtt hagytak itt a korosztályombeli képzőművészek és a fiatalabbak is, diákjaim elmentek főiskolára, és nem nagyon tértek vissza. Most már van, akivel együttműködni a kortárs művészetek és a grafika megjelenítésében.
― Eközben azért arra is volt példa, hogy művészek arról beszéltek, mit tehetnek a városkép javításáért.
― Emlékezzünk 2007 szeptemberére, amikor a Maybe 2.0 kiállítás utáni konferencián arról beszéltünk, hogyan lehet a várost szebbé tenni. Ez volt az első ilyen jellegű tanácskozás, meghívtuk Kónya Ádám polihisztort, a Székely Nemzeti Múzeum néhai igazgatóját, építészeket, műemlékvédőket, képzőművészeket, és bár kevesen voltunk, nagyon lényeges gondolatok hangzottak el.
― Azon a tanácskozáson többször utaltatok Baász Imre egyik legendássá vált mondatára.
― Baász azt mondta: ,,nagyon szeretném, bár ezt sokan megkérdőjelezik, hogy Szentgyörgy egy művészeti központtá nője ki magát". Ez hangzott el a kilencvenes évek legelején, a Medium kiállítás megnyitóján, és ő arra gondolt, hogy a kortárs művészeteket meggyökereztetve, továbbfejlesztve, Szentgyörgy legyen az ország legfontosabb központja, mint ahogy 1981-ben, az első Medium kiállítás idején az is volt. Egy karizmatikus egyéniség képes idevonzani szakembereket, művészeket, amitől a város nagyon híres lehet...
― Mire lehet itt építészetileg alapozni?
― Történetiségét tekintve Szentgyörgy még falu volt, amikor Illyefalvának vagy Kézdivásárhelynek már vásárjoga volt. Szentgyörgy falu és Szentmária falu ― azaz Szemerja ― egyesült, és vásárjogot kapott, egy-egy módosabb ember aztán épített néhány eklektikus épületet, amire büszkék lehetünk. Noha a bécsi katonai hatalom szimbóluma, én nagyon büszke vagyok a Lábas Házra, mely klasszicista épület, még van egy szecessziós épületünk, a Gyulai-műterem. Elvétve találunk valóban városi jellegű épületeket, egy faluból mezővárossá váló helységről van szó, ami megyei jogúvá vált. És nem jelenti azt, hogy hirtelen nagyot tudunk ugrani... Én képzőművészként egy picit furcsának tartom, hogy az egyik építésziroda a Bodok Szállóból tükröző felületet hoz létre. Azt értem, hogy tükrözi majd a körülötte levő épületeket, de mit? A Képtár épületét, a Bazársort? Mert ott tulajdonképpen a Bogdán-háznak kellene állnia...
― Milyen irányba kellene haladni?
― Ha a város arculatáról van szó, én a Kós Károly-i vonalat követném, ami arról szól, hogy tanulmányozni kellene azokat a jellegzetességeket, amelyek fellelhetőek itt, Szentgyörgyön, a történetiségre és a földrajzi fekvésre gondolok. És ha Kós létre tudott hozni egy ilyen múzeumot, mint a Székely Nemzeti Múzeum, pont úgy, hogy tanulmányozta a helyi építészetet, és próbált ahhoz viszonyulni, akkor építészeinknek ezután is ebbe az irányba kellene haladniuk, mert sajnos, azt veszem észre, hogy a koppintás, a másolás és a divat leple alatt néha furcsa dolgok jönnek létre. Szentgyörgy tele van átvett építészeti formákkal, és jó lenne, ha összpontosítva a helyi hagyományokra, azokból kiindulva és jól végiggondolva, a Kós Károly-i vonalat követve lehetne haladni.
― Erre az önkormányzatnak kellene jobban odafigyelnie? Hogy ne legyen összevissza építkezés...
― Ez csapatmunka, természetesen az önkormányzatnak is oda kell figyelnie. Mert lehet, hogy egy magánember rendel meg egy épületet, és az is lehetne gyönyörű, nem kell feltétlenül az újgazdagok ízlésére bízni, és olyan giccsnegyedet létrehozni, mint a sportcsarnok mögött. Az a lényeg, hogy együttműködjön az építész, a megrendelő, a városi és a megyei tanács, magánemberek, cégek, tehát ha egy gyárat terveznek, annak legyen egy arca. A Míves Háztól nem messze volt a Wellenreiter sörgyár, Szentgyörgy első sörgyára, annak volt egy arculata, meg volt tervezve, mint ahogy a textilgyár meg a dohánygyár is, szép, ipari jellegük volt, beleillettek abba a korízlésbe. Szerintem most is erre lenne szükség, persze, ezek a német készruhagyárak a környékünkön is követnek bizonyos korízlést, csak nem tudom, van-e valami közük Szentgyörgyhöz. Ha egy turista vagy egy vendégünk idejön, akkor éreznie kellene, hogy ez a hely különbözik más környékbeli városoktól. Én azért mondom ezt, mert rendezvényeinkre sok külföldi vendég érkezik, nem olyan rég mexikóiak is. És megint, tizedszer, huszadszor el kellett magyaráznom, hogy a Sugás Áruház előtti Szent György-szobrunk egy véletlen dolog...
― A Szent György-szobor esetében mindig magyarázkodni kell?
― Sajnos mindig, mert jönnek a művészek Szentgyörgyre, és nézik, mi ez a förmedvény? Ugye csak ideiglenesen, véletlenül van ide téve? — kérdik, mire én mondom, hát sajnos, tíz éve itt áll, de tudod, úgy történt, hogy volt egy pályázat, és benne voltam a bizottságban, de nem vették figyelembe a véleményemet... Tehát a művész ki volt rúgva, és a politikum döntött, ennyire egyszerű. És amikor a politikusnak ízlésficama van, az Törökországtól Japánig és Spanyolországtól Dél-Amerikáig mindenütt érvényesül is.
― A világ bármely pontjáról érkező művész barátod csodálkozik, amikor meglátja ezt a szobrot?
― Ha véletlenül arra tévedünk, mert igyekszem mindig elkerülni azt a teret, ugyanis a képemről sül le a bőr, amikor mindenik megkérdi, mi ez a förmedvény?... Ennek ellenére művészként azt kell látnom, jó irányba haladunk, jól érzem tehát magam, mert, mint említettem, néhányan hazajöttek a volt diákjaim közül ― például Kispál Attila és Vetró Barnabás ―, akik a város kinézetéért is tennének. Ők a Bazársoron szeretnék létrehozni a Magma kiállítóteret, amely most nem tudom, miért, de akadozik, és megint valami rosszat gyanítok...
― Pedig támogatni kellene azokat, akik egy kortárs képzőművészeti kiállítótér kialakításán dolgoznak.
― Ez városunk nevezetessége, emblematikus kiállítótér lenne, rengeteg turistát vonzana, de úgy néz ki, mintha nem mindenkinek tetszene. A kortárs művészetért Baász Imre is küszködött, amennyit csak tudott, megtett a városért, annak idején sem igazán értékelték. Aztán Baász Imre 1991-ben meghalt, 2000-ig minden évemet rááldoztam az AnnART fesztivál és a Medium-rendezvények szervezésére, kiállításokra. Nem igazán értékelték. Azóta az Eruptiót szervezzük, a városi tanács hol ad pénzt, hol nem, így tehát botladozva, szinte underground módon igyekszünk felszínen maradni. Sajnos, az ilyenszerű támogatás, a szegénység nagyon súlyosan rátelepszik a város arculatára. Csak azt nézzük meg, milyenek a feliratok. Végignézve azokat, nyolcvan százalékuk kontármunka, nem grafikus készíti, mert a kis cégeknek nincs pénzük megfizetni egy grafikust. Azt mondja a tulajdonos, ő megtervezi a feliratot, és dilettáns, csúnya dolgok jönnek létre. Ez is egy kicsit restellnivaló, hogy működik egy művészeti líceum, 1990-től nagyon sok grafikust kineveltünk, de ők nem tudnak megnyilvánulni, mert nem igénylik a munkájukat, és sajnos, elhúznak. Azzal, hogy mesterségesen visszatartott, gazdaságilag fejletlenné degradált vidék lett a Székelyföld, természetesen ez az arculatára is nagyon rossz fényt vet. Átutazva az ország nyugati részén, Temesváron, Aradon, Nagyváradon, Szatmáron, vagy beljebb kerülve, Kolozsvár, Marosvásárhely, Szeben, Brassó városokban látható, hogy európai szintű ott a grafikai megjelenítés. És amikor átjössz Hargita, Kovászna megyébe, hirtelen szembetűnik: mintha tíz, húsz évvel le lennénk maradva. És ez nagy szégyen egy művésznek, egy művészeti oktatónak, hiszen tanítunk a művészeti líceumban, és nem látjuk a munkánk eredményét.
― Ez csak a szegénységgel magyarázható, vagy gondolhatunk igénytelenségre is?
― A székelyföldi ember nem igénytelen. Az itteni cégtulajdonos, sajnos, az ezermesterkedésre állította be magát, mert annyira kevés a pénz, hogy nem boldogul másképp. És az ezermesterkedés, sajnos, látványosan csúnya eredményhez vezet, mert egy fenékkel nem lehet annyi lovat megülni, nem értenek mindenhez.
― Ez lehetne másképp is...
― Én annak vagyok a híve ― és ez az építészetre is vonatkozik ―, hogy körül kell nézni, fel kell kutatni gyökereinket, a helyi építészetből kiindulva modern eszközökkel, új anyagokból új épületeket kell létrehozni; mint ahogy a képzőművészetben is ezt tanítom, megnézzük, milyen helyzetben élünk, és azt próbáljuk művészileg kivetíteni... Székelyföld nagyon kontrasztos vidék, nyelvi, vallási szempontból is, de akár hőmérséklet tekintetében is. Ezt mondom festészetórán: tessék kontrasztosan dolgozni, ezt kell észrevennie az építésznek is, erre alapozva, a helyi kontrasztos jellegzetességeket juttassa érvényre... Nevetnem kell, amikor látom ezeket a megyehatárjelző, giccses, székely kapus táblákat, tehát bocsánat, ott művészeknek kellene megszólalniuk, nem a politikusnak. A politikusnak az is dolga, hogy engedje szóhoz jutni a művészt.
― Ha a szentgyörgyi képzőművészek elmondják nyilvánosan a véleményüket, valószínűleg odafigyelnek, de ha nem mondják el... Van-e valamiféle felelősségük a háromszéki képzőművészeknek ilyen értelemben?
― Felelősségük van, de a kérdés első fele arra vonatkozott, hogy odafigyelnek-e arra, amit mondunk. Mivel nyilvánosan és többször kimondjuk, csak odafigyel a politikus, még akkor is, ha most éppen a divatos szó az autonómia és Băsescu. Esetleg támogatnak majd egy-egy pályázatot, vagy ők maguk találják ki, hogy művészeket bevonva miként javíthatunk a város arculatán. Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy itt építészről, képzőművészről, dizájnerről, külső, belső tervezőről beszélek, egy nagy csapatmunkára gondolok. Szentgyörgy nagyon fontos művelődési központ, fontosabb, mint sok más erdélyi város, ezt kellene megbecsülni és támogatni.
― És ehhez igazítani a megfelelő arculatot is...
― Hogy ne kelljen szégyenkeznünk. Alig tudok pozitív felületeket felmutatni a városból, kevés a felújított épület vagy az a néhány szobor, ami valóban helytálló. Amire büszke vagyok, az a Mikó-szobor, bár XIX. századi hangulatot áraszt maga körül, de nagyon jól elhelyezett, szépen kivitelezett.
― Mi az, amin még változtatnál, ami nem tetszik, de meghatározná a városképet?
― A vártemplom előtt, a közeli benzinkútnál mindig eltöprengek, mert van egy fotó a régi városházáról, ott volt Szentgyörgy főtere. Egy-egy régi fénykép alapján meg lehetne építeni egy épület hajdani homlokzatát, csak egy fal kellene, nem feltétlenül az épület. A Csíki utca és a Templom utca sarkánál levő szaktanács helyén volt a régi táncház, egy ilyen timpanonos, klasszicista épület, abból is egy jellegzetes darabot csak egy falként fel lehetne építeni, vagy a Bodok Szálló egyik oldalánál egy falszakasz reprodukálná a Bogdán-házat. Annál is inkább fel lehetne építeni régi, már lebontott épületek szeleteit, mert erre már van precedens, Varsó főtere. Nem nagy befektetés, de vonzó turisztikai látványosság lenne.
― És az épületek színe?
― Rengeteg épület nem tetszik, inkább azt mondom, amit szeretek. Tetszik a változatosság, az, hogy egy adott pillanatban sok sárga épület született a városban, tehát vidám, erőteljes színnel, s egyszer csak az volt az érzésem, hogy kész, most már telítődött, legyen elég a sok sárgából. Ez tetőzött a Keleti-Kárpátok Múzeumának narancssárga, eszméletlenül harsány, papagájos színével, de utána következett a Lábas Ház szürkéje, ami nagyon szép, a változatosság irányába mutat.
― Megfordultál Mexikótól Tokióig sokfelé. Az ott látott városrendezésből, arculatalakításból valamit hazahoznál?
― Igen, megint visszatérek a Kós Károly-i gondolatkörhöz: az épület formája alakuljon úgy, hogy szervesen kapcsolódjék a helyi, már meglevő pozitív értékekhez, a jó dolgokhoz. Ahogy Kós Károly körültekintően vizsgálta, elemezte, majd megalkotta saját építészeti stílusát, ugyanúgy most, a XXI. században mi is viszonyuljunk hagyományos építészeti elemeinkhez, de építésükhöz használjunk nyugati csúcstechnológiát.
