csend vagy a mélységes kiszolgáltatottság vagy a láthatatlan súly ami rám nehezedik vagy az elszánt indulat ami belém nevelődött arra késztet hogy a kavalkád legmélyére betekintsek és felhozzam mindazt a gennyet ami odalent feszíti szét a bensőm majdnem átláthatatlan szűz érintetlen mocskos és kiforgatott zugait mikor belenéznék
azt érzem hogy tiltakozik valami bennem csak a tudat hasít belém hogy jó lesz és csak kérni tudom az Istent hogy maradjon mellettem akkor is mikor megtagadom furcsa kérés de ez is van ilyen az ember él és mosolyog közben pedig elrohad a világ és mindenki hagyja nem akarok együtt lélegezni vele nem akarom hogy az én nevemet magáévá tudja a világ és nem akarok az lenni amivé tenni akar
a lelkem fényképével van teletűzdelve a szobám fala beleborzadok minden egyes kisbaba sikoltásába minden ,,megmondtam én"-be minden vonatmorajlásba és az öreg mogorván kapirgál az élete után veszni hagyják a veszendő sorsokat az autóval járó nemzedék sarja a cikázó őrület kéregető koldusa a szentképet árusító nyomorék-kinézetű vándorló mocskos lélek síró haloványan utánzó penészedő kenyere terül elém most a kivívott csendben vágyom a játékra arra hogy pillanatokra itt hagyhatom a halandó emlékezést és egy pillanatra fellélegezhetek oxigénért nyúlhatok vágyom a túlélésre és az eső hangjára Istenre színházra a kibelezett idő és a harangszó hiánya a kettétört hálaadás rohangáló szerzeteseinek csábító szele csalogatja a gyengéket meddig kell még vészjósló szigorlatokat küldözgetni a világnak meddig él a halál mint a pénzmánia a gépek a füst omladozó templomok megállíthatatlan bűne meddig akarjuk elviselni mindezt emberekül meddig szürcsöljük a dobozos pepsit meddig visz a bűn a pohár fenekére mérget meddig eszik a szart a temetőkapuban az árvák összekuporodva meddig
csend lett sajnos holnap fel kell kelni az önkívület újra valósággá változik a játék várat magára csak fogadni és hinni tudom szentség megtartását az ordítás vad szépségét és a bennünk rejlő erőt ámen
Bartha Lóri
