— Semmi sem véletlen — motyogom továbbra is magamban. — Csupán megtörténtek a dolgok, és a látvány nem volt mindennapi. Mertem sírni, s pár percre hagytam lepörögni valamit magamról. Talán csak ezeknek a perceknek volt értelmük. A percek elválásának. Könnyek, szemek, a számba gyűlt nyál, a telefon, az óra ketyegése, a simogatás, a film, a zavar, a mosoly, és már időben mértünk mindent. Kirázott a hideg. Fájt, és egyszer csak megjelent a gyermek. Az a gyerek, aki még egykor kérte az anyukáját, hogy megbocsássa a hazugságot. Most gyerekként, de elhitetett szerelmes szívvel néz az ágyon fekvő könnyes testre. Nem tudta, hogy mit kérhetne még, csak lépni akart tovább és még tovább. Nem az anya hangja volt, és a szemek sem voltak azok. Nem volt sarokban térdelés, sem büntető olvasás. Csupán elhangzott az eddig kimondhatatlannak hitt, leülepedett vágy, az igaz gondolat.

Felvette a kabátját, gördült a cipzár, vele együtt az idő és a jelenben való ébredés. Pár ölelés, még hitegettem magam, hogy anyuka úgyis elfelejti. Az ajtó becsukódott. Leültem a fal mellé. Nyeltem. A fal nem dőlt össze. Csak az érzés volt, ami most is, de még nem készül kabátot venni, és kilépni az ajtón. Talán a könnyebbik utat választottuk. Nem anya ment el. Felébredtem. Berohantam a fürdőszobába, lemostam az arcomat. Még felismertem a törülközőmet. A tükörbe néztem. A gyerek még ott volt. Vajon minden ajtócsukásnál elő fog bújni belőlem?

Anyukám mindig visszajött. Most nem őt kívánom. Köszönöm.

(perez)