A március nyolcadika már több mint egy évszázada minden kontinensen egyaránt a nőké, a lányoké, az anyukáké és a nagymamáké. Az eredete ma már halványuló emlék, feltehetőleg a negatív események nyomán. Amikor 1908-ban New York különböző varrodáiban fellázadt több mint 40 000 nő, és harcolt az emberségesebb bánásmódért, akkor nyilvánították ezt a napot hivatalosan a nők napjává.
Az eltelt évek során sok változáson ment keresztül ez a hagyomány, de most az általam és a környezetem által megélt tapasztaltakról akarok beszélni. A nőnapnak arról kéne szólnia, hogy ismerjük és tiszteljük a nők lényét, tulajdonságait, magukat a nőket. De a mai társadalomban — mint sok más hagyományt — ezt is a megszokás ördöge ülte meg. Hiszen az emberek mostanság nem azért visznek egy szál virágot, vagy esetenként ajándékot, hogy ezzel a nőt kitüntessék figyelmükkel, hanem mert ez így szokás, és ezt így kell csinálni. Ezzel teljesen egyetértek, csak a legtöbb férfi nincs tisztában az indíttatással, vagy egyszerűen nem is érdekli. Erre van is egy kitűnő példa: régen húsvétkor falun az emberek népviseletben indultak vederrel locsolni, és annak igazi értéke volt, ünnep volt, az volt a cél, hogy az asszonyok és a lányok ne hervadjanak el. Ma már azonban a hölgyek kellemetlen illatfelhővé válnak húsvét hétfő estére... A legtöbb férfiú célja pedig, hogy legyen kifogása az illuminált állapotra. Az ingyenpálinkát és a süteménycsodákat leszámítva tényleg nem sokat jelent legtöbbjüknek a locsolás. És vajon a nők számunkra egy szál virágon és két szép szón kívül semmit sem jelentenek?
Vannak vélemények, melyek szerint magának a nőnapnak nem az a szerepe, mint amit napjainkban tapasztalunk. A nők iránti szeretet kifejezésére nemcsak egyetlen napot kéne találni az évben, hanem az esztendő minden napján lehet szeretni őket anélkül, hogy nyugati szokásokat vennénk át. Mennyire elviselhetetlen lenne a férfiak számára az élet, ha nem léteznének nők a Földön, mert igen, rendelkeznek olyan megérthetetlen, de mégis megmagyarázható képességekkel, érzelmekkel, amelyek nélkülözhetetlenek az elviselhető hétköznapokhoz, és legtöbbször hozzá is járulnak a napok kellemesebb eltöltéséhez. Az év folyamán nem csak ezt az egyetlen napot kell megtalálni arra, hogy megköszönjük a nők éltető erejét, és kiküszöbölhetetlen fajgyarapító képességét. Hiszen mi lehet a női szeretetnél és szerelemnél szebb?
A fent említetteket cáfolva és alátámasztva kijelentem, hogy ha már létezik ez a nap, és hagyománnyá vált, adjuk meg neki a teljes figyelmünket, és köszönjük meg a nőknek egész évi fáradozásaikat, erőfeszítéseiket, kedvességüket.
Bernát Szilárd
