Fontosnak tartom, hogy a régi idők tanárát és diákját bemutassam. Régen a tanár tekintély volt, falun és városon egyaránt. Tiszteletnek örvendett az egész társadalom körében, felnéztek rá tudása és bölcsessége miatt. Nemcsak a személyét tisztelték, hanem azt, amit képviselt. Tudást, bölcsességet, önfegyelmet, szorgalmat, szigort, hiszen ezek elengedhetetlen tulajdonságai voltak egy igazi tanítónak. Ezzel összhangban a diákság is egészen más volt. Lehet, hogy a félelem is közrejátszott, de nem mertek ellentmondani a tanárnak, sokkal szigorúbban vették a szabályokat, mivel erre tanították őket. A tanító alkalomadtán meg is fenyíthette a csintalan diákot, tehát ez a nevelő szerepére is utal. Összefoglalva: a tanár nem csak oktatott, hanem nevelt, mert az iskola elsődleges célja az éltre való felkészítés volt, nem pedig az oktatás. Az idő és a történelem adta okok miatt a tanár tisztelete csökkent, a diákok pimaszsága nőtt. A változás természetes folyamat, de nem feltétlenül mindig pozitívumot hoz magával.

A mai tanár feladata bemenni a terembe, ,,leadni" az anyagot, néha számon kérni… ezek a legfontosabb kötelezettségei, ezen felül pedig a lelkiismeretéhez mérten vállal(hat) feladatokat. A mai társadalom nem tartja olyan értéknek a tanárlétet, mint megérdemelné. Mivel a diákok is a társadalom részei, ők is nagyrészt ilyen véleménnyel vannak róluk… hisz ő csak egy tanár… De valóban csak egy tanár? Nem, mert egy igazi tanár nem CSAK tanár, hanem tanító, nevelő, akire feltekinthet a diák. Manapság egyre ritkábban találkozhatunk ilyen emberekkel. (Vagy csak rossz helyen keressük őket?) Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, mivel nekem még voltak és vannak igazi tanítóim.

Egy igazi tanár-diák kapcsolatnak először is a tiszteleten kellene alapulnia. Mivel a mai diákok rengeteg időt töltenek az iskolában, szinte második otthonukká válhatna, ha törődést, odafigyelést és jó értelemben vett nevelést kapnának. Ha pedig az iskola egy kicsit is az otthon szerepét töltené be, akkor a tanár következésképpen a szülőét. Tanít, nevel, felkészít az ÉLET-re, tanácsokkal lát el, tapasztalatainak köszönhetően. Sokkal könnyebb lenne az emberek élete, ha nem mindig mindenkinek a saját kárán kellene megtanulnia a leckéket. Ha már valaki a hibáiból tanult, miért ne adhatná át azt jó tanács formájában a jövő nemzedékének? De butaság lenne az a kijelentés, hogy ez csak az ő hibájuk. Azt hiszem, ők is tudják, mekkora a különbség e között a két fajta tanulás között, de a tanmenet, az előírások, és legfőképp az IDŐ nem engedi meg ezt a fajta nevelést.

Sajnálatos módon egyre többször hallom fiatal egyetemistáktól vagy pályakezdő tanároktól, hogy csak azért választotta ezt a szakmát, MESTERSÉGET, mert máshová nem vették fel, vagy mert nem volt más ötlete. Azt hiszem, ez a jövőre nézve elég rossz képet fest. Valóban olyan emberek fogják tanítani a jövő nemzedékét, akik kényszerből teszik, és egyáltalán nem alkalmasak rá? Ezek elég szomorú kilátások, de… a remény azért megmarad.

Összefoglalva: a jó tanár az adó, aki tudásán, tapasztalatain kívül önmagát adja, a jó diák pedig a vevő, aki mindezt befogadja, és a formálódó önmagából ad is vissza a tanárnak, akit pont ez táplál. Hiszen a jó tanár is holtig tanul, bármennyire is ő a tudás megtestesítője.

Kneip Rita, Berzsenyi Dániel Gimnázium, Budapest