A vaskeresztet a hősök emlékére állította Zabola és Tapolca önkormányzata
Március idusán ― de nem csak akkor ― a Nyerges-tető olyan emlékhely, melyhez szellemiségében és méltóságában kevés hasonló akad a Kárpát-medencében. Jelzik ezt az évente, nemzeti ünnepünk alkalmával és augusztus elsején (1849-ben ugyanis ezen a napon történt az emlékezetes nyerges-tetői csata, melynek során a bélafalvi származású Tuzson János honvéd őrnagy vezette székelyek a szabadságharc egyik utolsó ütközetét vívták) szervezett főhajtások, a szinte folyamatos zarándoklat.
E hely jelentőségét mutatja, hogy most éppen a magyar köztársasági elnök hivatalos a március tizenötödikei emlékünnepségre. Viszont ha csupán természeti látványosságként tekintenénk a Csíki-havasok eme kiugrására ― a Katrosa és a Kászonok felől, Sóskút-fürdő érintésével megközelítve ―, akkor is bensőséges, befogadó tájként rögzülhetne. Itt ugyanis, miként Kányádi írja, ,,az erdők zöldebbek talán, mint máshol", de ősszel, amikor még lomb rezeg az emlékoszlopot körbeölelő dombokon, sárgás és vöröses erdőfoltok ötvöződnek pazar, nemes egyszerűséggel, de e térség téli kéksége is figyelemre méltó...
Csakhogy fájdalom: időközben az emlékmű fölötti hősök temetőjét a méltóságteljes kopjafák mellett/között bántóan, szinte sáskahadakként ellepték az oda nem illő kegytárgyak. A tömegsírban nyugvó honvédeket kevésbé ismerjük, garmadával olvashatjuk ellenben azon önkormányzatok, hivatalok, vállalatok munkatársainak nevét, akik valamikor erre jártak, és kopjafát, keresztet állítottak. Látható rézplakett a fővárosi polgári védelmi és katasztrófavédelmi szövetség több tucat képviselőjének nevével, akár már azt is hihetnők, alkalmi látogatóink fontosabbak és maradandóbbak, mint maguk a szabadságharc hősei. De az a nagyobbik baj, hogy míg 2004-es fotók tanúsága szerint a tömegsírt jobbára jeltelen, pici ágkeresztek ékesítették, néhány kopjával a széleken, mostanra amolyan nemzeti tömegsporttá vált minden áron nyomot hagyni e zarándokhelyen: a túlbuzgó hazafiság, a hivalkodó nemzeti érzület számtalan lenyomata giccses, harsány jelleget kölcsönöz e megrendítő kegyhelynek. Mert mit keresnek ott ormótlan vas- és márványkeresztek, piros-fehér-zöld színűek, olyanok, melyekre amolyan plecsniként illesztették Nagy-Magyarország körbevágott, miniatűr kontűrjét? Vagy egy alapozó betontömb a kopja alatt? Csúfak, aránytalanok. Tájidegenek. Úgy látszik, a vélt nemzeti érzés oltárán feláldozható a méltóság, az ízlés, az egyszerű szépség... Miért biggyeszthet bárki bármilyen förmedvényt a Nyerges-tető tömegsírjára, miért nem figyelnek oda szakembereink ― történészeink, műemlékeseink, önkormányzati vezetőink ― erre a méltatlan látványra? Miért kell mindenáron átmenteni az utókor számára azt, hogy valamelyik magyarországi vízmű munkatársai vagy Hugyad község önkormányzata kegyelettel emlékezik? Utóbbi cirádás, vasból gyártott corpusáról inkább ne is tegyünk említést.
Magyarabbak lennénk, ha szemet hunyunk az otrombaság, az emlékhelygyalázás fölött?
