Tényleg: miért is van az: ünnepélyeink, túl a hagyomány- és eszmeápoláson, valóban tüntetésszámba is mennek mind a mai napig? Holott dőreség lenne tagadni, hogy ama sorsfordító december és a rezsimváltás amúgy kínosan elhúzódó, de azért csak előrehaladó folyamata felszabadítólag hatott ránk, azt is jelentette kétséget kizáróan, hogy minőségileg más közegben adatott azóta élnünk.

De hogy mégis tüntetésszámba mennek eme békés ünneplések, annak oka nem csupán a folyamat szakaszosságában rejlik, hanem főleg abban, hogy a kimondás szabadsága mellett a teljesülés szabadságának útjában mind ez ideig áthághatatlan akadályok tornyosulnak.

Félig vagy még annyira sem hozta meg ugyanis a rendszerváltás azt, amit egy, a romániai magyarsághoz hasonló, nagyszámú, viszonylag jól szervezett és igényes népközösség joggal vár el az államtól, melyet nem ő választott, de mely közösség lojalitására például európai kultúrközösséghez méltó viszonzás esetén jó eséllyel számíthatna.

A baj az, hogy ez az állam távolról sem tett eleget azért, hogy e lojalitást kiérdemelje. Ostobább politikusai feltétel nélküli odaadást követeltek, de mintha leáldozóban lenne eme abszurd elvárás bajnokainak napja. A nyomukba lépő partiképesebb többségiek kínálata azonban még mindig távol áll attól, hogy március 15. amolyan egyszerű nemzeti ünnepként lenne megülhető.