Legalább másfél száz éven át érlelődtek azok az eszmék, melyeket aztán a reformkor közéleti egyéniségei további évtizedekig latolgattak, csiszoltak, amíg a márciusi ifjak cselekvésre mozgósítás programjává tudták fogalmazni.
A gond, hogy mihez kezdjenek országuk és népeik sorsával, sok fejtörést, vívódást szerzett a politikusnak és közéleti embert pótló írónak egyaránt, s ez március 15-én végsőnek szánt letisztultságában öltött testet a tizenkét pontban, egyaránt felölelve mind a társadalmi haladás, mind az áhított nemzeti szabadság jelszavait.
Újabb 161 év múltán a világháborúkban széthullott ország hajdani területén élni és fejlődni kívánó, újjászerveződő, többszöri rendszerváltásokon átvergődött népközösségeink a maguk társadalmi és nemzeti szabadságának adekvát formáit keresik. Március ilyen értelemben ma is adósunk egy megnyugtatóbb holnappal. Erdélyben, a Dél- és Felvidéken ma a hivatalosságok legfeljebb a helyi hatóságok szintjén vannak jelen, de nincs katonai tiszteletadás, hiányzik az ünnep megannyi állami külsősége, pompája is.
Amiről azonban nem lehet lemondani, az a kisebbségek emberi közösséget megillető méltóságának igénye, az a vágy, melynek a tizenkét pontban adott tartalmat 1848 pesti ifjúsága, s melynek szabadkai, komáromi vagy sepsiszentgyörgyi átfogalmazásából sem hiányozhat egy népközösség mai feltételek közt elérhető önrendelkezésének maximumára irányuló törekvés. Saját dolgaink saját kezekbe vételének szándéka, a kitartásra buzdítás és az a remény, hogy ez a mai Európában, ráadásul az Európai Unió határai közt, a régiektől különböző eszközökkel bár, de javuló esélyekkel valósítható meg.
