— Hogyan lett életed a zene, hogyan vált életeddé a zenélés?

— Már hatévesen elvarázsoltak a hangok, a dallamok. Aztán zenei általános iskolába írattak, ahol kötelező volt megtanulni hangszeren játszani. A szüleim azt mondták, hegedüljek. Bevallom őszintén, én nem nagyon szerettem hegedülni. Jobban szerettem focizni a srácokkal, és amikor hegedűórára kellett mennem, akkor inkább leálltam a környékbeli srácokkal focizni, és a hegedű volt a félkapufa — mosolygott. — Viccen kívül: Kodály-módszerrel tanítottak minket, énekórán Péter és a farkast, Háry Jánost hallgattuk, kissrác koromban már hatalmába kerített a zene, de sohasem gondoltam, hogy egyszer zenész leszek. Aztán egy nap hallottam a rádióban egy Beatles-dalt, John Lennon énekelte, és attól teljesen magamon kívül voltam, más volt, mint amit addig tanultunk az általánosban. Akkor az osztálytársaimmal elkezdtünk zenekarosdit játszani, én mint hegedűs, elkezdtem autodidakta módon megtanulni gitározni, volt, aki zongorázott, volt, aki csellózott, így csináltunk egy kis zenekart. De ez még nagyon kezdetleges volt. Később a gimnáziumban összekerültem olyan srácokkal, akik szintén tanultak valamilyen szinten zenét, és akkor ebből alakult az első együttesünk.

— Hogyan fért össze a tanulás és a zenélés?

— A jó tanulók közé tartoztam, de a zenész élet magával hozza a külsőségeket. Nem volt olyan nagyon hosszú hajam, de hosszabb volt az átlagosnál... Világoskék maxikabát, Elvis-gallér, bakancs, szűk nadrág — szóval, csodabogaraknak számítottunk. Mivel a jó tanulók közé tartoztam, sok mindent elnéztek nekem. Már a gimnáziumi években több amatőr zenekarnak voltam tagja, de a profi zenélés a budapesti Rockszínházban kezdődött, ahol két évig dolgoztam. Ekkor találkoztam Menyhárt Jánossal, aki látott engem egy produkcióban, és azt mondta ,,Milyen jól énekelsz... Miért nem csinálsz valami saját dolgot?" Az ő biztatására végül belevágtunk egy dalba, rögtön meg is írta az Álmodj, királylánynak a zenéjét, ami akkor még nem ezzel a szöveggel készült el. Javítgattuk, csiszolgattuk Miklós Tibor barátommal közösen, és végül megszülettek az Álmodj, királylány jól ismert sorai. Ez volt az a dal, amely elindította karrieremet, és olyan siker lett, amilyenre senki nem számított. Azelőtt a Magyar Hanglemezgyártóhoz bekopogtunk, de szóba sem álltak velünk. Végül egy magánkiadó, mely abban az évben, 1989-ben alakult, látott bennünk fantáziát, és abban az évben mindenkit megelőztünk az eladási listán, magunk mögött hagyva az Eddát, a Neoton Famíliát, az LGT-t. Hirtelen jött a siker, nem számítottunk rá, én magam sem, óriási siker lett, minden idők egyik legnagyobb popzenei sikere volt Magyarországon. És ez egy olyan dal, amit minden koncerten el kell énekelni, Kézdivásárhelyen is...

— Egyszer egy lány egy nagyot álmodott, és benevezett az ötvenéves szünet után megrendezett 1985-ös Miss Hungary szépségversenyre. A mindössze 16 éves fonyódi lány álma valóra vált, ő lett Magyarország ,,szépségkirálylánya". 1986. július 10-én öngyilkos lett. Ez a 2009-es év kettős évforduló is egyben. Húsz éve született az Álmodj, királylány, és idén januárban lett volna negyvenéves a tragikusan, korán elhunyt Molnár Csilla.

— Nem ismertem személyesen, csak halottam arról a szörnyű tragédiáról, ami vele történt, és szövegíró barátom, Miklós Tibor hozta az ötletet, hogy mi volna, ha írnánk egy balladát az emlékére. Az elején visszakoztunk, hogy nem kéne ebbe belemenni, hiszen kényes dolog, és nem is akartunk semmiféle üzleti hasznot húzni ebből a tragédiából. Így balladásan közelítettük meg, nem mondtuk ki a nevét, szépen el van rejtve a dolog. Így született meg végül a szöveg. Úgy érzem, jól közelítettük meg ezt a kényes témát...

— Csilla szüleivel találkoztál? Hogy fogadták a dalt?

— Egyszer Fonyódon léptünk fel, a Balaton mellett, és a koncert végén jött egy idősebb hölgy, és mikor megláttam, gondoltam ,,Te jó ég, itt jön Molnár Csilla!" Mint később kiderült, az édesanyja volt. Nagyon hasonlított az egykori szépségkirálynőre. Odajött hozzám könnyes szemmel, és azt mondta, nagyon köszöni, hogy egy ilyen szép dallal emléket állítottunk a lányának, és hogy mi itt lépünk fel, abban az ő ,,mesterkedése" is benne van.

— Pauer Gyula szoborba öntötte Molnár Csilla alakját, amit a település szeretne megvásárolni, és Fonyód közterén felállítani.

— Ez így igaz, április 24-én megyünk a zenekarral Fonyódra a Mátyás Király Gimnáziumba, ahol egy jótékonysági gálaesten fogunk fellépni a szoborállításhoz szükséges pénz előteremtéséért. (Molnár Csilla a fonyódi Karikás Frigyes — mai Mátyás Király Gimnázium — tanulója volt.)

— Új lemezed van-e készülőben?

— Egy csomó dolog kész van, még fiókban, az alkalmas pillanatra várunk, hogy valami újjal kirukkoljunk.

— Először koncertezel Kézdivásárhelyen, sokadszor Erdélyben...

— Örömmel mondhatom, hogy húsz év óta folyamatosan járok Erdélybe, visszahívnak, és én zenész barátaimmal szívesen jövök mindig ide.

— Nem egyedül érkeztél Kézdivásárhelyre, itt van az egész együttes. Kiből áll a csapat?

— A zenekar tagjai nagyon fiatalok, ,,huszonévesek", és nagyon tehetségesek. A doboknál Horváth Ádám ül, basszusgitáron Berczelly Csaba játszik, a billentyűs Harmati Máté, Szabó Attila pedig a szólógitár virtuóza. Van, aki most jár első alkalommal Erdélyben...

— Örülünk, hogy itt vagy, örülünk, hogy itt vagytok. Gyertek máskor is!

Lejegyezte: IOCHOM ZSOLT