Gábor Áron, aki nemcsak remek mesterember (…), hanem ügyes ágyúöntő, rendkívül ügyes ágyúmester, és mindenek előtt hazafiúi bátorság által hős is volt, aznap az ágyúöntödét elhagyva, a tüzérséget vezette. Maga célzott az ágyúkkal, és az ő szeme nem tévesztett soha egyetlen lövést sem. (…)

Minden esetben, mikor az oroszok a híd alatt előrenyomultak, Gál (Sándor) engedte — látszólag elfogadva a szuronyos közelharcot —, hogy egészen előre érjenek, de amikor közel érkeztek az ágyúkhoz (…), tüzet parancsolt (…), a füstfelhő alatt, a fegyverropogás közben az ellenséges sorokban a halál aratott. (…) Ez a hadművelet (…) annyira jól sikerült, hogy a székelyek megállították az oroszok átkelését a hídon (…). A Gábor Áron által irányított lövések annyira jól célzottak voltak, hogy egy lövés sem esett, amelyik ne okozott volna zavart és halált az ellenség között. A kérlelhetetlen és szörnyű tüzérségi harc körülbelül hat óráig tartott, anélkül, hogy az oroszok egy tapodatot is előbbre jutottak volna (…).

A székely tüzérek majdnem fele megsérült vagy meghalt (…). A székelyek ágyúi közül — a nagy elővigyázatosságnak hála — csak egyik sérült meg, és egy muníciót szállító szekér égett le a robbanás nyomán. (…)

Az oroszok (…) négy lovasezredet elküldtek azzal a paranccsal, hogy a hídtól félmérföldnyire keljenek át a folyón és támadják meg mindkét oldalról a székelyeket. Gál (azonnal) küldött a helyszínre egy ágyúparkot és két lovasszázadot a tűz viszonzására. Uzonnál foglalták el állásaikat, ahol lehetőségük volt összpontosítani erőiket, lőszert tudtak felvenni és (…) lehetőségük volt az orosz lovasság üldözésére, amennyiben sikerül meghátráltatni őket a tüzérség által biztosított folyamatos tűzzel.

A két frissen szervezett gyalogoszászlóaljat — akik korábban még nem voltak bevetve sehol, még nem ismerték a tűzharcot (…) — Gál a síkon helyezte el előnyös helyzetben, a lovasság mögött, ahonnan a csatatéren alakuló eseményeknek megfelelően lehetett mozgatni őket. Ott négyszög alakzatba rendezte őket, egyenes, határozott, lelkesítő szavakat intézett hozzájuk (…). Erre szükség volt azért is, mert eleinte elbátortalanodtak az orosz lovasság tömött sorait látva, de ezek után (…) higgadtan várták a vezényszót a lövésre — a csata kezdetét. (…)

A fiatalok erős falként álltak, vállukat egymásnak vetve, és nagy tudással, megtervezett puskatűzzel válaszoltak az ellenségnek. Az első támadás után még kétszer jöttek ostromra az oroszok, de nem tudtak mit kezdeni a négyzetes arcvonallal — annyira jól volt végrehajtva a tűz, ami a legbátrabb támadókat is megzavarta, (hogy) kétségbeesetten, nem kis veszteségeket szenvedve, rendezetlen sorokban futamodtak meg (…). Gál támadást vezényelt, és a székely lovasság, valamint a tüzérség üldözőbe vette (az oroszokat), akik (…) megpróbáltak átgázolni a folyón, de a parthoz érkezve (…) meglepték őket, amit szörnyű mészárlás követett. (…)

Gál Eresztevénybe ment, de előbb Szabó (Ferdinánd) ezredes rendelkezése hagyott két másik zászlóaljat, valamint két tüzérüteget, hogy az utolsó ütközetben nem kis veszteséget szenvedett hadtestét megerősítse. (…) Arra a Szabóra bízta a hidat, ki a tömösi csatában oly sok bátorságot mutatott, és akiben Gál teljes mértékben megbízhatott…"

(Részlet Gál Sándor ezredes 1861-ben olasz nyelven kiadott életrajzából)

Az ágyúk eldördültek, s a harc megkezdődött. A 6000—7000 főnyi orosz hadsereg gyalogsága és lovassága a Kökös vizén (Feketeügyön) túl elterülő cserefaerdőből nagy számban előnyomult, és ágyúink tüzén kívül vészes túlerővel közeledett Kökös felé.

Gál Sándor, látva az ellenség nagy számát, (…) elhatározta, hogy csapatait az eresztevényi tetőre vonja vissza, s (…) ágyúink a lovasság fedezete alatt, majd gyalogságunk is visszavonult. Zászlóaljunknak jutott a nehéz feladat, hogy a visszavonulást fedezze, és mint hátvéd az ellenséget előnyomulásában megakadályozza.

A nagyobbára újoncokból álló zászlóalj megállta a helyét (…). Az ellenséges lovasság a Kökös vizén (Feketeügy) átkelvén, úgy találtam, hogy a nyílt terepen újonc zászlóaljam a (…) lovasság rohamát nem bírja ki, miért is az egész zászlóaljat fedett terepre vontam össze. Előrelátásom üdvös volt. (…)

A nagyobbára vadászfegyverekkel és lándzsákkal ellátott zászlóaljjal négyszöget formáltatván, első és második sorba szuronyos fegyverű honvédeket állítottam, s Uzon mellett állást foglalva, készen vártuk a mindig nagyobb és nagyobb tömegekben átkelő lovasságot. A jelzőkürt hangjára a lovas osztagok tömörültek, s zárt sorokban rohanva jöttek ellenünk, s midőn már majdnem szuronyaink hegyéhez értek, zászlóaljunk oly irtó tűzzel fogadta a rohanó lovasságot, hogy számos halott és sebesült hátrahagyása mellett visszafordulni volt kénytelen.

E rohamot követte egy másik, melyet zászlóaljunk ismét visszavert, de miután ezalatt az ellenséges gyalogság is előretört (…), zászlóaljunk, mint utóvéd, a túlerővel szemben ütközetbe különösen nem bocsátkozhatott, feladatát teljesítvén, lassan-lassan a főtömeg után vonult (…), s Uzontól kezdve folytonos harc között vonultunk vissza Eresztevényig, amelynek magaslatán főseregünk már teljes hadirendben felállítva volt.

(Részlet Kiss Antal honvéd őrnagy naplójából)

Orosz szemmel:

(Gusztav Hrisztianovics) Hasford tábornok (június 23-án) indult el Brassóból. Prázsmárnál egy mély vízmosásban folyó patakhoz ért. A rajta átvezető híd tönkre volt téve, és felépítése néhány órára feltartóztatta a csapatot. Ezalatt az ellenség 5000 katonát és 8 ágyút vont össze Kökösnél a Feketeügy túlsó partján. A Feketeügyön átvezető hidat lerombolta, és egy zárt lőállást alakított ki. Hasford tábornok, ahogy elérte a Feketeügyet, felállított egy üteget, és heves ágyúzás vette kezdetét. Szemből nem lehetett megtámadni az ellenséget, ezért a tábornok gázlót keresett, amit a hídtól jóval lejjebb, ott, ahol a Feketeügy az Oltba ömlik, sikerült találni. Hasford két löveggel egy két zászlóaljból és négy ulánusszázadból álló kerülő oszlopot küldött a gázlóhoz. Az ellenség észrevette ezt a mozdulatot, megváltoztatta arcvonalát, és megindult szembe a bekerítést végző oszloppal, de mivel a túlpartról szemből és oldalról ütegünk egyfolytában lőtte, Kököshöz hátrált, ahonnan két oszlopban hamarosan tovább vonult: a főoszloppal a visszavonulás fedezésére, kihasználva a terep adottságait Kézdivásárhelynek, a másik, jobb oldali oszloppal pedig a hegyek felé húzódott vissza. Ulánusaink több versztán át üldözték a visszavonulókat. Az átkelőhely kijavítása után a különítmény Uzonig nyomult előre, ahol éjszakára megszállt. Veszteségünk holtakban és sebesültekben elérte a harminc főt. Kököst és Uzont a székelyek elhagyták, és családjukkal együtt a hegyekbe menekültek.

(Részlet Artur Adamovics Nyepokojcsickij visszaemlékezéséből)

Összeállította: DEMETER LAJOS