Munkahelykeresésében intézményhez nem folyamodott, igaz, segélyre sem szorult, hanem egy biztosan bevált módszert követ: mindig a saját kapcsolati hálón belül kutat, ismerősei, rokonai révén köt újabb ismeretségeket, és szerez új munkahelyet, ha kell. Egy gyerekkori pajtásnak, azóta vállalkozónak szól, összefutván vele, s amikor annak egy állása megürül, üzen neki: most jöhet, ha kedve tartja. 29 éves létére munkakönyvében nem egy cég neve szerepel, de ,,nem saját hibájából", mondják mostani munkahelyén, az uzoni autójavító cégnél Molnár Béláról. Számukra ez nyilván fontos.

Csődbe ment a cég

Molnár Béla Kökösről ingázik Uzonba.

— Autószerelői iskolát végeztem Szentgyörgyön. Úgy kerültem oda, hogy ott tanultam az általános iskola elvégzése után, és jártam dolgozni is. Az iskola aztán abbamaradt, mert kilencedikes koromban apum meghalt, anyummal és a lánytestvéremmel maradtam, félárván. Úgy döntöttem, munkába állok ott, ahol addig gyakorlatoztunk. Ez 1994-ben volt. Egy építészeti cég autójavító műhelye volt. Szerelők négyen-öten voltunk. Azokat a kocsikat tartottuk karban, melyek az építőanyagot és a munkásokat hordták. Gyárakat, tömbházakat építettek. Az a cég három évre rá felszámolódott, valamiért csődbe ment. Nem tudom, miért, nem úgy jött ki, ahogy szerették volna. A munkaszerződésünket? Nem bontották fel, hanem idejében szóltak nekünk, hogy ni, a cég megy csődbe, s aki később jött, annak kell előbb elmennie. Minket két hónappal korábban figyelmeztettek, nézzünk új cég után, ne maradjunk munkanélküliek. Hogyan fizettek? Abban az időben a körülményekhez képest és figyelembe véve, hogy még kezdő voltam, első osztályú volt a bér. Ráadásul ők vittek, hoztak, mert többen ingáztunk Kökösből. Hogy megbeszéltük-e, mit tegyünk? A legfiatalabb én voltam, még zöldfülű, a többiek idősebbek, 35-től felfelé. Ők tapasztaltabbak voltak, ki sofőrként, ki másként helyezkedett el. Én áttértem egy más szakmára. Volt egy pék barátom, az kitanított, hogyan kell egy pékségben dolgozni.

Feketéből fehérbe

Molnár Béla Lisznyóban kezdte a pékmesterséget. Levetette az olajos köpenyt, hófehéret húzott helyette, kezébe péklapátot ragadott. Persze, tanulni is kellett.

— Indult egy hat hónapos tanfolyam, amit a Csíki utcában a rendőrség mellett lehetett kijárni. Azt végeztük, közben dolgoztunk. Hetente talán kétszer vagy háromszor, délutánonként háromtól hatig tartott a tanítás. Több szakmára is felkészítettek ott. Hogy milyen nyelven? Hát magyarul, de mindkét nyelven elmagyarázták.

Hogy szép mesterség-e a kenyérsütés, erről kategorikus a véleménye.

— Szép, csak én nem szeretem. Én ezt szeretem, a feketét, az olajost — neveti el magát. — De akkor a muszáj rávitt. Megtanultuk. Nem volt ingyenes, de a cég fizette. Mivel dolgoztunk, külön praktikázni nem kellett. Valamennyiünket pékségek küldtek.

Hogy első benyomásaira emlékszik-e? Nem érzékenyül el különösebben az emlékeket felidézve.

— Éjszakai munka, persze. Egész más, mint a többi. Én első fázisban lisztet szitáltam, kenyérhéjat vertem a nagy kenyerekről, mert egy része vert kenyérnek ment, aztán zsákoltam, lisztet hordtam, besegítettem a pékeknek. Aztán fokozatosan bevontak minket is, elkezdtük a dagasztással, a kenyérvirgolással. Az? Kell hajtani kerekre a kenyeret. Egyszerre kettőt hajtanak. A kemencébe 150—200 kenyér fér be, azokat 14—12 perc alatt kell mind berakni, hogy az első ne keljen el, amíg az utolsó tészta is bekerül a kemencébe. Sebes iramban kellett szaggatni a tésztát, hogy lehetőleg egyszerre keljenek, és egyszerre vetődjenek be a kemencébe. 150 is befér, attól függően, hány kilós a kenyér. Utána kemény lepucolás — szóval, minden alapdolgot meg kellett ott tanulni.

Molnár Béláék tizenketten dolgoztak egy műszakban.

— Van női és van férfimunka. A nőké inkább a dagasztás, a lisztet és a vizet össze kellett keverni. Félretaszították a nagy kerekes csészéket, tolták helyette a következőt a nagy dagasztógép alá. Kereset? Az nem volt akkora, mint az autószerelésben, viszont megvolt a kenyerünk, és télen-nyáron melegben dolgoztunk, a fuvart is ők állták, az ingázás költségeit.

Három év után katonai behívónak kellett eleget tennie, a következő évben szerelt le, visszavették a pékségbe.

Munkakonfliktus és feloldása

— Nekem egyik sógorom ott dolgozott, aki betanított, az is, egy nagy baráti társaság voltunk. Pár hónapig még együtt, aztán ki ide, ki oda elhúzódott, egyesek Magyarországra. Az infláció nőtt, a fizetés nem nőtt, mindenki próbált másfelé széledni.

Némi firtatásra kiderül, hogy nősülést forgatott a fejében, pénzt kellett volna félretennie, de nem sikerült az alacsony jövedelem miatt. Amiről mai sajtónk eddig alig szólt, szabályos munkakonfliktus alakult ki a munkaadó és alkalmazottjai között. A munkaadó természetbeni juttatásokkal próbált kompenzálni, de a bérek már a kiuzsorázás képzetét keltették. ,,Kenyerünk, minden, ami az élelemhez kell, megvolt, csak a pénz kevés." Számára az életkezdés, házfelújítás — örökölt egy régi épületet — igényelt volna beruházást, társai családjaikat nem tudták már rendesen eltartani. A mai erőviszonyok viszont olyannyira aszimmetrikusak a munkaviszony két oldalán, hogy az alkalmazottaknak gyakran csak a kihátrálás lehetősége marad. Végül kollektíve felmondtak, és a munkások háromnegyede otthagyta az üzemet, amikor kiderült, hogy munkakönyveik kitöltésében sem volt minden rendben e brassói székhelyű cégnél. Magyarán: évek maradtak ki. Felháborodásuk érthető, a munkakönyveket állítólag késve adta le a cég. Sztrájk helyett a közelmúltban gyakran fordultak felmondáshoz a munkavállalók, ennek a megmaradt végső megoldásnak ma a válság körülményei közt romlottak a feltételei. 2001-ben még sikerült, alanyunkat egy akkori húzóágazat, az építkezés ,,vette a hátára".

Tapasztalhatta mindenki, az ezredfordulót követően nagy lendületet vett a házépítés vidékünkön is, egyre-másra húzták fel a családi házakat, új negyedek bújtak ki a földből, sok vándormunkás ennek köszönhetően térhetett haza, sokan emiatt nem mentek el, felfutott a földforgalom és kísérőjelensége, a telekspekuláció, melyről már szóltunk e hasábokon (de melyről nem lehet eleget beszélni). Molnár Bélát egy építőanyag-lerakatban találta a fordulat, új állását a megnőtt keresletnek köszönhette.

A bért nem potyára kell kérni

— A szentgyörgyi lerakatban legelőbb mint zsákoló kezdtem. Ment egy darabig, de a derekamban egy idegszál becsípődött, és vagy két hónapig nem tudtam zsákolni. Emiatt betanultam a targoncakezelést, villás emelővel ürítettük a kamionokat, rakodtunk minden építőanyagot: cementet, téglát, deszkát, amit hoztak. Fogtuk a raklapokat, és tettük odább. Meg kellett azt is tanulnom, hogy ne kelljen a nehezebbet végezni. Nem nőtt sokkal a fizetésem, de valamicskét azért igen. Konfliktusaim? Nem mondhatom, hogy voltak. Béremelést? Hát azt szerintem csak teljesítmény után lehet kérni. Hogy kérhess, azért valamit fel kell mutatni, lássák, nem potyára kérem a bért. Ennél a cégnél volt, hogy kértem béremelést, volt, hogy meg is adták. Miután a zsákolásról áttértem a targoncára. Hogy a túlórát fizették-e? Nemigen túlóráztunk. Megvolt a fix program. Ha hét végén netalántán kamion jött, és benn kellett maradni, azt külön megfizették. Melyik volt a legfárasztóbb munkám? Hát a pékség, az éjszakázás miatt. Az próbára teszi az embert. Nappal nem tudsz aludni, éjjel pedig a nagy hőség kínoz — s ráadásul ott volt a leggyengébb a fizetés. A nagy zajról még nem is beszéltem. Hogy ezekért mind külön pótlék járna? Nem tudom, Nyugaton hogy van, mi semmi ilyesmit nem kaptunk. De mondom: az éjjeli műszakot nem lehet megfizetni.

Molnár Béla a patriarchálisabb viszonyokat kedveli, a kapcsolatépítés általa tisztelt korrekt szabályait akkor is betartja, ha elhagyni készül egy céget. Harmadik munkahelyéről konfliktusmentesen jött el:

— Az építőanyag-lerakatban nagyon jól ment a dolgom idáig, azért jöttem végül mégis el, mert ismertem ennek az autójavító cégnek a főnökét gyermekkorom óta. Egy faluban nőttünk fel. Egy alkalommal még próbálkoztam nála, amikor az iskolával végeztem, akkor nem volt munkahely. Most úgy jött össze, hogy a lerakatban járt a főnök vásárolni, s megkérdeztem, lenne-e esélyem. Novemberben történt, azt mondta, januárban keressem fel, esetleg, lehet. Mondtam neki, vissza szeretnék kerülni a műhelybe, a targoncázás nem az én szakmám. Vissza a gépek, az olaj közé — mert az az én szakmám! Hogy javítottam-e közben kocsit? Hát hogyne, ’99-ben megszereztem a hajtásit, kocsit vettem, azt baráti körben javítjuk, ha rászorul. Itt nagy precizitású gépeket kell kezelni, ezekhez még nem értek, de a szétszedéshez, összerakáshoz, beállításokhoz, újramosáshoz, szimmeringcserékhez, azokhoz igen. Hogyan jöttem el? Hát én úgy voltam a főnökökkel, kerestem a megegyezést. Megmagyaráztam, a szakmámat űzném. Hogy ártani nem tudnak-e ilyenkor? Nem, mert másfél hónappal korábban szóltam. Kerítsenek valakit, mert el akarok menni. Én egyik napról a másikra nem megyek el egy munkahelyről sem. Ha az ember őszinte, nem tudnak visszaélni vele.

Molnár Béla egy éve megnősült, felesége nyomdai munkás, januárban megszületett a kisfiuk. Örömmel hallja, hogy legalább nyolcmillió jár a gyermeknevelés első két évében annak, aki gondozza a csöppséget. Ez bizony több annál, amennyit korábban az asszony keresett. Ő pedig új bérének fedezetével némi kölcsönt is vett fel, hogy örökölt házát korszerű komforttal szerelje fel. ,,A házfeljavítás, az olyan, egész életében csinálja az ember."

Kiegyensúlyozott, szorgalomra, kitartásra alapozott alkalmazotti mentalitás a fenti, a munkahelykeresésben tájainkon gyakori patriarchális módszerek példája, melyben a gondosan ápolt személyes kapcsolati háló a hivatalosnál jobban megóvja az embert a katasztrófáktól, például az utcára kerüléstől.