Új lehetőségeket kell felkutatniuk az önkormányzatoknak, bővíteni kell a még mindig nagyon szegényes kínálatú civil társadalmi szervezetek körét, bevonni a gazdasági szereplőket a társadalomépítésbe.

Magam itt iskolarendszerünk reformjára hívnám fel a figyelmet, melyet nézetem szerint két törekvés összekapcsolására kellene építeni. Egyik a külön magyar iskolahálózat és az új oktatási felépítmény megteremtése, a másik a románnyelv-tanítás hatékonyságának növelése úgy, ahogy azt helyzetünkből kiindulva a célszerű didaktika javasolja. A közigazgatás tervezett decentralizációja az iskolákra is ki fog terjedni, s ez csak megkönnyítheti a közoktatás átszervezését is.

Elégtelen iskolahálózat

Be kell látnunk, e szétzilált, rosszul reprezentált és elégtelen kínálatú, gyengén felszerelt és szakemberrel sem kellőképpen ellátott iskolahálózat ma alapvető feladatai ellátására nem igazán alkalmas.

Tömbvidéken is csak részben felel meg, illetve itt inkább a felsőoktatásba való átlépéssel vannak nagyobb bajok. Míg az elemistáknak országosan több mint hat, az egyetemi hallgatóknak mindössze négy százaléka magyar, azoknak is csak harmada tanul anyanyelvén. A lemorzsolódás leplezetlenül vall arról, hogy az esélyegyenlőség számukra nem létezik.

De ahol az iskola tagozatként senyved, ott saját érdekei artikulálására is képtelen, a gyerekeket szórványvidéken nem tudja felszívni, nincsenek bentlakások, nem örvend kellő társadalmi támogatottságnak. Kimutatták, a magyarnak született iskoláskorúak egyharmada nem anyanyelvén tanul, s ebben az elégtelen iskolahálózat is ludas.

Az iskoláskorúak számának csökkenése folytán falvakon leépülnek az általános iskolák felső osztályai. Tömb- és szórványvidéken egyaránt külön megszervezendő a tanulótoborzás, a bentlakásos iskolák hálózata. Erre a feladatra a ma sok helyen tagozatként sínylődő, egy-két osztályra redukálódó magyar oktatás és kiszolgáltatott pedagógusai képtelenek. Egyháznak és szülőknek, politikai és társadalmi szervezeteknek kell összefogniuk az iskolákkal, önkormányzatokkal, ha a tanfelügyelőségeknek erre nincs gondjuk. És nem csoda, hogy nincs, hiszen felépítésükben azok is olyanok, hogy ott a kisebbségi oktatás másodrendű kérdés, mi több, a döntés nemegyszer az ellenérdekelt felek kezében van. Bizonyítja, ami Maros megyében történt legutóbb, de ez csak a jéghegy csúcsa, hiszen szórványvidéken a kisebbségi oktatás sorvasztása rendszerszerűen folyik, csakhogy itt nem kerül nyilvánosságra sem, mint történt a székely környezetben.

Az állami magyar iskolahálózatot tehát át kell szervezni, és önálló pénzügyi alapokra helyezni. Egy aligazgató, egy helyettes főtanfelügyelő vagy tanfelügyelő, egyedül küszködő tanító nem képes ugyanis mindennapi érdekeit sem megvédeni, még kevésbé fejlődését biztosítani. A gyereklétszám általános apadása az erők és szervezeti formák koncentrálására ösztönöz, a tanári kar utánpótlásának szükségessége pedig az egzisztenciális biztonság szavatolását kéri. Erre pedig a szétforgácsolt osztályocskák és tagozatok, elszigetelt iskolák szétzilált rendszere nem képes. A képzés színvonalának állandó hanyatlásához vezet a mai helyzet. Folyton gyengülő iskoláink képtelenek lesznek állni a versenyt a többség eleve előnyösebb helyzetű iskoláival, melyek mindennek a tetejébe kiemelt állami támogatásban is részesülnek.

A tanszabadság négy éve

Kiindulásképpen az 1944 őszén, 1945 tavaszán kialakult rendszert alapul véve szedhetnők össze erőinket. Ama pár évig tartó, autentikusan demokratikus tendenciákat is érvényesülni engedő időkben olyan magyar iskolarendszer működött Romániában, mely külön saját megyei tanfelügyelőségeinek volt alárendelve, s ezek a román mellett azzal egyenrangú szerveknek számítottak. Akkor Erdélyt két tankerületre osztották, egyiknek Kolozsvár, másiknak Brassó volt a központja. Ma ez másképp is elképzelhető akár egyetlen erdélyi központtal is, melyben viszont a szórvány és a tömbmagyarság oktatási kérdéseivel külön osztályok foglalkoznának. A szórványvidékek sem egyformák, a végvárszerű elszigeteltség más kezelési módot kér, mint belső Erdély elszórt, de egymástól nem akkora távolságra fekvő kisközösségei. Adott sarkában Erdélynek több megye is összevonható, ha az iskolák száma kisebb.

E tanfelügyelőségeknek persze, miként az évtizedekig fennállt, ha nem is működött mindig kielégítően, szükségük lenne minisztériumi képviseletre is megfelelő szinten. A kellő módon autonóm iskolák maguk dolgozhatnák ki fejlesztési stratégiájukat, gondoskodnának a tanulók és pedagógusok felvételéről, a gyerekek toborzásáról, a tankönyvellátásról, didaktikai felszerelésről, a kívánatos szakirányokról anélkül, hogy lépten-nyomon alárendelnék magukat egy idegen érdeknek és elvárásnak.

Diszkriminációs nyomás

S ha mindezt a románnyelv-oktatás célszerű reformjával társítanák, még a többségi és kisebbségi iskolák közti kapcsolattartást is más alapokra lehetne helyezni, mely ezúttal egyik számára sem járna hátránnyal, az etnikumközi viszonyt és a közélet hangulatát is jótékonyan befolyásolná. A mai románoktatás a magyar anyanyelvű diák és többségi közt nem tesz különbséget, holott azok anyanyelve, felkészültsége, nemzeti hovatartozása, érzelemvilága és elvárásai természetszerűleg eltérőek, s mivel a tananyag mindennek fittyet hány, a tárgy mai tanítása célját, a nyelv hatékony elsajátítását úgyszólván garantáltan elvéti. Ennél rosszabbat egy tanrendről, úgy vélem, nem is lehetne mondani. Iskoláinkban ma a szavatolt kudarc tantárgya a román, s a helyzet képtelenségénél, méltatlan voltánál csak az a makacsság nagyobb, amivel az átfogó reformot még mindig gáncsolják azok, akik eme oktatásügyi diszkriminációt is előidéző helyzetet a magyar osztályokban minden áron fenn kívánják tartani. Tetten érhető ebben ama nyelvi asszimilációs nyomás, melyről oly sokat írtak már.

Kisebbségi kalodában

Egészében kell szemügyre venni az országos magyar tanügyi hálózatot ahhoz, hogy eldönthető legyen, hány tanár, hány diák számára kell megteremteni benne a megfelelő feltételeket, hogy a megfelelő szakkínálatot ki lehessen alakítani megyénként, régiónként és egész Erdélyben, ügyelve a területi és demográfiai kiegyensúlyozottságra, kellő ökonómiával kezelve a lehetőségeket, de nem megfosztva senkit sem a továbbtanulás módozataitól. Sokan azért morzsolódnak le, mert kisebbség és többség iránt egyforma létszámigényt támaszt a felsőbbség — hogyan versenyezzen számok dolgában a kevesebb a többel? Összpontosítani és diverzifikálni kell egyszerre, egységes rendszerben elgondolva mindezt.

De hogyan dönt egy helyettes főtanfelügyelő vagy egy aligazgató ma? Őt először is befogadó közege, a román többségű tanfelügyelőség választotta ki, a magyar tanártársadalom véleményét vagy kikérték, vagy nem, de ha igen, az általában annyira nem tényező, hogy számítson is. Eleve alá van rendelve olyasvalakinek, akinek másak a szempontjai, más számára a fontos és más a kevésbé fontos, s ha kimondottan jóindulatú is a kisebbség iránt, sem látja annak tanügyét a maga egészében, és nem is feladata annak igényeit kiemelten szolgálni vagy kielégíteni. Egy helyettes viszont többszörösen önállótlan helyzete folytán sem az iskolák közti, sem a szülői, sem a civil társadalmi összefogást nem tudja sokszor kellőképpen megszervezni.

Az egész kisebbségi tanügy aszimmetrikus, antidemokratikus struktúrák satujába van beszorítva, s e hátrányos helyzet ma Romániában a főtanfelügyelő-helyettestől le a tanári karig és a tanulóig mindenkire kiterjed. A tanfelügyelő nem rendelkezik az őt megillető döntési hatalommal, a tanár elavult módszertanok és tananyagok rabja, a diák esélyegyenlőségét többek közt a szakválasztás szűk kínálata, a továbbtanulás szűk keresztmetszetei csorbítják.

E kalodából kellene kiszabadítani, egy új modellt alkalmazva. Kiindulni akár a már 1945—48 közt fungáló régiből is lehetne.

1944—48

A II. világháború utáni pár évet Erdélyben az ún. proletárdiktatúra bevezetéséig a polgári demokrácia számottevő hagyományának kell tekintenünk, még akkor is, ha magyar vonatkozásban főleg baloldali pártok tudtak csak érvényesülni a közéletben. Tény azonban, hogy a szociáldemokrata párt amolyan gyűjtőpártként magába fogadta a polgárság több rétegének képviselőit, s mindezek körül ott élt és létezett egy megerősödött erdélyi magyar társadalom, mely puszta létével is megszabta az erőviszonyok alakulását, és a béketárgyalásra készülő román hatalom nagyobb kompromisszumkészségével együtt jelentősen hozzájárult a demokratikus légkör kialakításához.

Nem célunk az eszményítés, de amikor fogódzót kerestünk mai tanügyi gondjaink megoldásához, rá kellett jönnünk, hogy amióta kisebbségi sorba kerültünk, a legtöbbet e pár év alatt sikerült elérnünk, s ezért úgy véljük, sok tekintetben e korszakhoz kellene visszatérni, amikor a román állam és a kisebbségi tanügy viszonyának javítására törekszünk. A kommunista diktatúrára való erőszakos rátérés előtt az erdélyi magyarságnak sikerült a korábbi négy év alatt visszanyert pozícióiból létfontosságúakat megőriznie, illetve olyan szervezeti átalakítást elvégeznie, melyet a román hivatalosságok is összeférhetőnek tartottak az országos tanügyi renddel. Igaz ugyan, hogy ellentmondásos és instabil hatalmi állapot jegyében született egyezségekről van szó, s emiatt a korszakosnak hitt vívmányok átmenetieknek bizonyultak.

Ne feledjük azonban, hogy még a fordulat éve, 1948 után is, megtépázva ugyan, de a kisebbségi tanügy nem egy korábban elért eredménye fennmaradt, s jó évtizedbe telt, míg a Bolyai Tudományegyetem beolvasztásával megindult az a folyamat, mely aztán a hetvenes-nyolcvanas években már a leplezetlen asszimiláció vagy elüldözés eszközével kívánta a kisebbségi kérdést egyszer s mindenkorra úgymond ,,végleg megoldani", magának a népcsoportnak a felszámolása árán.

1945—48-hoz érdemes hát visszatérni. Az olvasót amolyan együttlapozásra hívom, a korabeli erdélyi újságokban fogunk tallózni, hogy felvázolhassuk az akkori iskolahálózat képét. A kérdéses napilapok a következők: a Magyar Népi Szövetség központi kolozsvári orgánuma, a Világosság, a szociáldemokraták Erdélye, a kolozsvári Igazság (az RKP tartományi lapja), az írószövetség Utunk című lapja, a brassói MNSZ-lap, a Népi Egység és a bukaresti Romániai Magyar Szó.

Amolyan sorvezetőként a kor két legfontosabb pártja, a kommunisták és a szociáldemokraták közti különbségek érzékeltetésére ide másolom Lipcsey Ildikó összefoglalásából, miben tértek el a két párt nézetei pár fontosabb kérdésben:

,,Erdély hovatartozása. A Romániai Szociáldemokrata Párt Magyar Bizottsága Erdély autonómiája mellett foglalt állást; az 1946-os választások alkalmával a külön magyar blokk mellett foglaltak állást; az RKP és az SZDP egyesülését nem tartották megalapozottnak sem ideológiailag, sem politikailag, sem tömegbázis szempontjából; Romániában a proletárdiktatúrát importként kezelték, amely távol áll a tömegek érdekétől és törekvésétől."

Tudni kell továbbá, hogy mivel a nyíltan polgári politizálásnak nem kedveztek a viszonyok, a szocdem párt amolyan gyűjtőpártjává vált mindazoknak, akik nem a szélsőbalnézeteket vallották.

Az egyházak szintén pótolni igyekeztek a kiegyensúlyozatlan helyzetből fakadó hiányt, Márton Áron püspök körül csoportosult például a demokratikus jobboldal nem egy markáns képviselője. Ma napvilágra került dokumentumok bizonyítják, nem ok nélkül figyelmeztettek a baloldal által feldicsért korabeli egyezségek hiányosságaira, de számos kérdésben, például a tanügyi átszervezés, az egyetem megőrzése dolgában együttműködtek a hangadó baloldallal.