Én nem is kértem, de mégis kaptam. Románia minden lakosára ugyanis esik ezereurónyi kölcsön. Nagyon csúnyának kell lennie, akire azt mondják: csúf, mint a kölcsönkérés. Azt is mondogatják, hogy igazán nem is volt szükségünk erre a húszmilliárd euró kölcsönre. Csak úgy, megelőzésképp kaptuk. Hallottam én már olyanról, hogy a rossz helyett valakinek levágták a jó lábát.
Aztán amikor a dolog kiderült, akkor úgy magyarázták, hogy preventíven vágták le. Előbb-utóbb úgyis le kellett volna, mert az a lába is rossz úton haladt. Amikor kérjük a kölcsönt, akkor nincs is baj. Amikor meg kell adni, akkor már kissé nehezebb. Ismerek olyant, aki gyorskölcsönért folyamodott valahová. Nem volt nagy az összeg, csak ötmillió régi lej. Egy év alatt kellett visszaadni, tizenegymilliót. És ez nem is sok. De mi állítólag nagyon előnyös körülmények között, alacsony kamatra kaptuk ezt a pénzt. Magyarország is ilyen fázisokon ment át, mint mi. Ott is dübörgött a gazdaság, mint nálunk tavaly. Aztán annyi hitelt vett fel, hogy ki sem látszik belőle. Unokáik unokája is fogja törleszteni. Mi is sokra vihetjük még, mert még nem vagyunk eladósodva. És a nemzetközi pénzintézetekre mindig lehet számítani. Ha már nyakig leszünk az adósságban, akkor pénzért adnak egy mentőövet. Csak fizessük rendesen a tartozást és a kamatokat. De ha ezek ellenére mégis fulladoznánk a tartozások miatt, akkor még mindig adnak egy korty oxigént. Persze, azt is pénzért. Csak fizessük majd vissza. Aztán, ha mindezek ellenére mégis megszabadulunk, akkor nem merünk kijönni a vízből, mert csak nem flangálhatunk, mint hal a parton csóré fenékkel, mert a gatyánk is ráment a kölcsönre.
Ezért igen-igen meg kell nézni, mire is költjük el ezt a pénzt. Én tudnám, mire használjam, de nem én döntök ebben a dologban sem. Helyettünk kérik, a nevünkben elköltik. Nekünk nem marad egyéb, csak hogy visszafizessük. De azért megnézhetnék (pénz)költőink is, hogy hová teszik. Mert ajánlat, mire elkölteni, az van. Én is olvastam egyet az interneten. Egy hölgy nagyszerű ajánlatot tett. Elmondom, hátha valakit érdekel. Azt mondja, hogy kimondottan szép, 28 éves, és olyan férjet keres, akinek évi jövedelme ötszázezer dollár. Már volt kapcsolata olyan férfiakkal, akik kétszáz-kétszázötvenezer dollárt kerestek. De ő többet érdemel.
A nő aztán választ is kapott hirdetésére egy olyan férfitól, akinek — természetesen — van ötszázezer dolláros jövedelme. De ő úgy vélekedett, hogy ez számára nagyon rossz üzlet lenne. Mert a hölgy a szépségét adná cserébe a befektető polgár pénzéért. A szépség, mint tudjuk, múlandó. A jó befektető pénze meg: gyarapszik. Tehát a hölgy egy olyan aktíva, melynek értéke csökken, míg a beruházó olyan, aki osztalékot produkál. Nem elég, hogy a hölgynek romlik az állaga, hanem az idő előrehaladtával gyorsul is a leépülése. Egyszer csak azt veszik észre, hogy a szép asszonyból aszott szilva lett.
Tehát a jelenleg jó árfolyamon jegyzett hölgyet most eladni érdemes. De el- vagy megvenni és megtartani nem szabadna. Tehát ez a házasság a vevőnek közepes és hosszú távra nem jó üzlet. Mindezek után a jelentkező ajánlatot tesz a hölgy egy bizonyos időre történő bérbevételére. Erre rögtön hajlandó lenne, csak előbb egy próba(nász)utat szeretne vele tenni.
Hát, kérem szépen, a mi nagy hitelfelvevőinknek is ilyen okosan kellene gondolkodniuk a hitel felhasználásáról. Bár őket mindez, lehet, kevésbé izgatja. Mert mint már mondtam, ha balul sül el a dolog, a balhét akkor is mi visszük el, és a levét mi isszuk meg.
