A piacon jártas vásárló (s melyikünk nem az?) mindegyre belebotlik sárga virágú, csokorba fogott növényt áruló asszonyokba. Némelyikünk gyanakodva nézi, és jótéteményeiről érdeklődik, mások, mint e növény ismerői, meg is vásárolják.
Az orbáncfű — nevezik csengőfűnek (románul sunătoare) vagy vérfűnek, tudományos nevén Hypericom perforatum L. — valóban gyógynövény. Megyénkben sok helyen gyűjthető, nem ritka. Persze, azt is tudnunk kell, hogy a felületes szemlélő számára a hozzá megtévesztően hasonlító H. hirsutum (borzas orbáncfű) vagy a H. acutum (mocsári orbáncfű), a H. maculatum (pettyes orbáncfű) és a H. montanum (hegyi orbáncfű) — amelyek hatásfoka kisebb — is előfordulhat az árusoknál. A különben nagyon változékony növénynél a fény felé fordított levél sűrű, áttetsző pontozását figyeljük meg, a pettyes orbáncfűn csak igen kevés az áttetsző pont. Ez a faj ritkább.
A fiatal, virágos hajtás 0,1 százalék illóolajat, 0,5—1 százalék flavonszármazékot és 4—10 százaléknyi cseranyagot, valamint vörös festékanyagot tartalmaz. Az illóolaj az áttetsző pontokban, a flavon a sziromlevelekben található. A herbát máj- és epehólyag-bántalmak esetén használják. A tea elkészítése: egy evőkanál herbára 2 dl forró vizet öntenek, három percig főzik, majd leszűrve este és reggel fogyasztják. A gyomorfekélyeseknek a langyos tea gyakoribb (akár óránkénti) fogyasztását ajánlják. A gyógyászati készítményt antiszeptikus hatása miatt kenőcsként sebek (égési) hegesítésére is ajánlják.
A sok orbáncfüvet fogyasztó, világos szőrű legelő állatoknál a hipericin fényérzékenységet, bőrgyulladást okozhat.
