Demény Lajos életpályája bemutatására még egy cikk erejéig visszatérve, azt mintegy kiegészítve, le kell szögeznünk, ő mindenekelőtt tudósnak tekinthető. A Magyar Tudományos Akadémia e munkássága elismeréseként fogadta külső tagjai sorába.
Nemzedéke kutatóinak útjába azonban olyan akadályok tornyosultak, melyek hosszú ideig lehetetlenné tették bizonyos témák tárgyilagos vizsgálatát, illetve az azokkal kapcsolatos tények nyilvánosságra hozatalát. Amikor a rövid minisztériumi és parlamenti intermezzo után Demény visszatért kutatói munkájához, tulajdonképpen tudománypolitikai gesztussal felérő közlésekre is vállalkozott, miközben székely vonatkozású új dolgozatait publikálta.
Egy dolgozat a bevándorlásról
Demény folytatta kutatásait és a szerkesztést, a Székely Oklevéltár mellett sok dolgozata készült el a 90-es években és utóbb, ottjártamkor, 2009 elején is arról értesültem, hogy történelem szakos unokája épp gépeli egyik cikkét. Kihasználva a helyzetet és a tudományos munka megváltozott feltételeit, hogy elhárultak bizonyos akadályok kutatásai elől, eddig meg nem írt eredményeit is publikálta. Az 1996-os kiadású Jakó Zsigmond-emlékkönyvben bukkantam fontos dolgozatára egy eddig tabunak számító témáról. A román jobbágyok beköltözéséről a Székelyföldre. Hasznos muníciót jelentett a visszarománosítás néven elhíresült, fölöttébb célzatos tévtanok cáfolatában. Idéznék pár rövid passzust arról, milyen népesedési folyamatok zajlottak le Marosszéken a 17. század elején, mikor is Bethlen Gábor fejedelem rendelt el összeírást országában:
,,A magyar történetírás már a múlt század végén felfigyelt a Mihály Vajda és Basta korában beállott óriási népességi pusztulásra a Mezőségen, Szilágyban, Belső-Szolnok, Doboka és Fehér megyében. (…) Már az eddig feldolgozatlan 1604. évi székely összeírás is jelezte, hogy súlyos volt a népességi veszteség a Székelyföldön, annyira, hogy már-már veszélybe hozta a fejedelemség számára oly fontos székely katonaelem kiállítását.
Az 1614. évi összeírás bizonyítja, hogy Marosszéket érte a legnagyobb veszteség. Ezért is talán az összeírók településenként külön rubrikába írták össze a külső jobbágyokat a Székelyföldön kívüli részekről, valamint a Székelyföld más településeiből áttelepült zselléreket. Már magukban ezen három réteg adatai is jelzik a marosszéki falvakban megtelepült új lakosság arányait. Az összeírt 3760 családfőből 1248 volt a nemrég betelepült külső jobbágyok és zsellérek száma, s ez magában kevés híján az összlakosság egyharmadát tette ki. Ám a frissen letelepültek aránya ezt is meghaladta, mert csaknem rendszeresen találunk újabban beköltözött családfőket az ősjobbágyok, a konfiskált, a fejekötött és adományozott jobbágyok, valamint a szolgák soraiban is. Számuk összesen 170. Végső soron a marosszéki településeken (Marosvásárhelyt kivéve) összesen 1418 frissen megtelepült családfőt lehet azonosítani, vagyis az összlakosság 37,6 százalékát. Ezt a hihetetlenül magas arányt némileg csökkenti a Marosszéken belüli vándorlás. A lustra 112 ilyen esetet tart számon. Mindezt figyelembe véve a Marosszékre más székely székekből, Erdély más vidékeiről vagy az ország határain túlról bevándoroltak így sem kevesebb, mint 35 százalék"-ot tesznek ki.
Demény a továbbiakban részletesen elemzi a társadalmi csoportokat, melyekhez a bevándoroltak tartoztak, majd áttér a jövevények földrajzi és népi származására. A kézirat megrongált, a bejegyzések hiányos volta miatt 321 családfőről nem tudni, hol lakott a beköltözés előtt, a többiek közül feltűnően sok a háromszéki, fogarasföldi családfő, van köztük, aki Moldvából, Havasalföldről, Magyarországról és Horvátországból stb. érkezett. Nemzetiségileg hasonlóképpen színes a kép, erről idézünk az alábbiakban:
,,Jelentős volt a marosszéki falvakban frissen megtelepült románok és szászok száma. Az 1614. évi összeírást közvetlenül megelőző időkben összesen 194 román és 119 szász családfő telepedett le Marosszéken. Az összeírt 116 marosszéki településből összesen 76 helységben telepedett meg román és 54 faluban szász családfő. (…) A frissen letelepült románok aránya az összes családfő viszonylatában 5,16 százalékot tett ki, a szászoké 3,16 százalékot. Marosszéken tehát (figyelmen kívül hagyva a széken belüli vándorlást) az összeírást megelőző időkben összesen 1306 családfő települt le. Ebben a viszonylatban a jövevény románok aránya 12,6, a szászoké 9,12 százalék."
A románokat illetően Demény így összegez:
,,Marosszékre a XVII. század elején betelepült románság első jelentős hulláma döntő többségében Erdély hegy- vagy dombvidéki falvaiból származott. Joggal beszélhetünk hullámról, hiszen a nagyszámú betelepültek nyolcadrészéről van szó, vagyis minden nyolc, Maroszékre betelepült családfőből egy román volt. Az is jellemző, hogy a bevándorolt románok mind zsellérek, külső jobbágyok, kisebb számban más jobbágyok vagy szolgák. Közülük csupán csak egy szerepel a marosszéki szabadosok sorában, gyalog puskás vagy (annál kevésbé) lófő nincs."
Demény Lajos a fentiek alapján úgy véli, a Bethlen-féle összeírás fényt vet a lakosság pusztulására és egyben a románság korszakot nyitó térhódítására is Erdélyben. Háromszéken a lustra adataiból kimutathatóan sok székely szabados, puskás gyalog és lófő elvándorlásra kényszerült a nagyfokú elszegényedés miatt. A munkáskézre viszont olyan nagy szükség volt, hogy pótlásukra is ,,kezdett elterjedni már a XVI. század végétől Havaselvéről és Moldvából a románok szerződéses alapon való betelepítése".
*
Búcsúzáskor nekem is elmondja tréfás bon mot-ját, amivel román ismerőseinek felelt annak idején a hetvenes években, amikor afelől érdeklődtek nála, éppen min dolgozik:
— Én azt teszem, amit ha nem tennék, háromszor akkora fizetést adnátok érte…
Hát igen! Vajon nem éppen ez lenne egyik titka annak, hogy jelentős történészi életművet sikerült létrehoznia egy olyan korban, amelyben a hatalmi ellenőrzés nemhogy a tudományt, de magát a gondolkodást is bilincsbe kívánta verni? Tegyük hozzá, azt hiszem, tulajdonképpen nem is egy, hanem két életműre futja abból, amit írt, román nyelven (és román témákról) legalább annyit publikált, mint magyarul, s nevét beírta a román tudománytörténetbe is. Szándéka ugyanaz lévén, többek a reális önismeret kialakítása előtt kövezte az utat, s ezzel az olyannyira fontos kölcsönös elfogadást kívánta előmozdítani.
Mihály vajda pecsétje
A Báthori Zsigmond fejedelem általi megtorlás 1595-ben, mely ,,véres farsang" néven vonult be a székely történelembe, ,,forralta a bosszúállást a közszékelyekben mind a nemesek, mind pedig a fejedelem, még közelebbről a Báthoriak ellen. Be kell ismerni, hogy Mihály vajda mesterien használta ki a székely elégedetlenséget és bosszúvágyat, amikor 1599 októberében a császár biztatására hadaival betört Erdélybe. Megígérte a székely szabadság visszaállítását, s a háromszékiek számára erről rögvest a havasokon való átkelés után császári pecséttel ellátott szabadságlevelet bocsátott ki. Hogy rajta nem a császár eredeti, hanem egy másik császári levélből kivágott pecsét volt, azt az írástudatlan kézdiszéki kapitány észre nem vette. De mit számított mindez, amikor felmutatta a császár nevében kiállított szabadságlevelet. A székelység tömegesen csatlakozott Mihály vajda seregéhez, és oroszlánrésze volt abban, hogy a havaselvi vajda a Nagyszeben melletti sellemberki ütközetben 1599. október 28-án legyőzte Báthori András hadát, aki maga is menekülésre kényszerült, de a Moldva felé vezető útjában a székelyek meggyilkolták. Mihály vajda egymás után bocsátotta ki a székely szabadságleveleket, sőt, megengedte az udvarhelyi és várhegyi várak lerombolását. (...) A parasztfelkelések sajátos vonásai tárulnak elénk a korabeli forrásokból. (...) A székely jobbágyok megtagadták szolgáltatásaikat földesuraikkal szemben. Egy csapásra megszűnt a jobbágyság az egész Székelyföldön... A szabad székely státus elnyerése azonban a hadi kötelezettség viselésével járt, amit Mihály vajda a végletekig ki is használt."
(Demény Lajos: Székely szabadság, katonáskodás és fejedelmi politika (1562—1648). In A székelység története a 17-—19. században. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2001.)
Gyors hadi mozgósítás
,,A fejedelmi utasítás vétele után a székelyudvarhelyi vár kapitánya vagy a rendszeresen ott-tartózkodó székely főkapitány... alig egy félóra leforgása alatt el tudta juttatni a mozgósítás parancsát. Futárposta kötötte össze Székelyudvarhelyt a bárhol tartózkodó fejedelemmel. A parancsot vivő futár a postalovak váltásával alig pár óra alatt a fejedelem székhelyéről, Gyulafehérvárról Székelyudvarhelyen volt. Kevesebb mint egy óra alatt a mindig készen álló lármafa kigyulladt a Budvár magaslatán, jelezvén a hadra hívást. A lármafák rendszere szinte hihetetlen rövid időn belül a hadköteles székelyek tudtára adta a mozgósítási parancsot. Ez általános mozgósítás esetében azt jelentette, hogy minden katonáskodó férfi másnapra köteles volt teljes felszerelésével és megfelelő élelemmel megjelenni a százada (...) megszokott gyülekező és gyakorlatozó helyén." (Demény Lajos: Székely szabadság, katonáskodás és fejedelmi politika (1562—1648) — uo.)
