Mozgolódik az élet. Mindenfelé, ahol magukat magyarnak vallók laknak. Sok ember volt március 15-én Békés főterén az ünnepségen, és szép volt. De sok ember volt az 550 éves Székelykeresztúron is, és még több Sepsiszentgyörgyön, ahol még a nyolcvanat elrúgó székely ember, gyerekkori Gábor barátom nyugdíjas belgyógyász édesapja is ott állt az ünneplő tömegben.
Ébredezik mély álmából piciny honunk kicsiny fia, a magyar. Ki azért, mert határon túl rekedt, s újból szorítja önfelkent ,,házigazdája", ki mert rájött lassan, hogy nemhogy anyaországbelinek nem felel meg, de még nemzeti árvaház gondnokának sem. Felállni látszik tespedt állapotából e szűk haza lakója. Egyszerű, a hétköznapok rabjaként évtizedek óta élő emberek emelik fel tekintetüket, és veszik észre embertársukat, döbbennek rá, hogy nemcsak elszenvedői lehetnek a kornak, melyben élniük adatott, hanem irányítói is akár.
Szaporodnak a civil önszerveződések, érzi a pór, hogy neki kell megmozdulnia, ha kilábalni akar e mocsárszagú posványéletből, s érzik lassan az önkormányzatok is, hogy bizony nekik is segíteniük kell ezt a folyamatot, mert egyedül egyre kevésbé lesznek képesek ellátni mindazt, mi nyakukba zúdul. Kis támogatással ugyanis egy civil szervezet nagy dolgokra képes, magyarán jóval kevesebből jóval többet hoz ki épp önkéntes, de tudatos civilsége miatt. Reméljük, megérjük azon időt, mikor az igazi új kormány (nem ez a ,,csellós") is fontosnak tartja majd ezt, s Bibót újból felfedezvén úgy kezd — reméljük, mihamarabb — dolgozni, hogy előbb ismét magáévá teszi azokat a szellemi alapokat, ahonnan tagjai egykoron elindultak, s amelyeket ma mintha feledni látszanának némelyek. E felejtés veszélyes viszont, mert egy elitista politikai formáció felállásához vezethet, s a Fennvaló őrizzen meg olyan miénkfajta vezetéstől, melynek tagjai nem képesek a nép közt Mátyás királyként elvegyülni, nem hallják meg Tiborc panaszát, és csak a kenyeret szeretik, de a búzaföldön dolgozó egyszerű ember életszagától már fintorogni találnak. Nos, hogy ezek meg ne történjenek, egyetlen dolog kell. Lévendő vezéreink s a tavasz mozgolódó civiljei találjanak egymásra. Most épp ezen dolgoznánk. Létfontosságú.
Március 29-én imát mondtunk Magyarországért, a határtalan közös hazáért. Pontban déli 12 órától. Ki ahol volt, legyen az a szervezők hívására a Hősök terén megjelenő emberfia, vagy otthonában maradt akár. Mi, a békési KÉSZ-es csapat is ezt tettük. Katolikus, református énekek, ökumenikus imák, Himnusz, székely himnusz, végül a közös miatyánk volt a keret, mely bennünket, határon belül születetteket és kívülről jötteket összetartott és felemelt.
