Mármint az ünnep, ünnep délelőttje, délutánja, és vízbe vető hétfő. Távol áll tőlünk, hogy a népszokások ismerőinek kiáltsuk ki magunkat, de most, ünnep előtt emlékeinket, az irodalmat segítségül híva megpróbáltunk kissé betekinteni a húsvéti népszokások, az egykori versikék világába, felidézni azt a hangulatot, ami talán merőben más volt, mint napjainkban.
Egyre kevesebb az a háromszéki falu, ahol virágot tűznek a lányok, a serdülő locsoló fiúk gallérjára másodünnep reggelén. Milyen szép is volt, a konfirmandus fiúk fekete-sötétkék kabátján a piros vagy fehér szegfű, áprilisi jácint, különös meglepetés annak a kivételezettnek, akinek a lány a legszebb virágot tűzte a mellébe. Az ünnepi várakozásból — e sorok írójának szülőfalujában — nem hiányzott a templomos közérzet. A kórusban felhangzott a legszeretettebb egyházi ének: Nagy Istenünk tekints le ránk, halld meg hívó szavunk..., s arra, hogy minden gyerek a legfegyelmezettebben viselkedjék, kántortanítónk ügyelt. Osztálytársaim közül néhánynak még szagosvíz volt üvegében, az üveg szádán foncsika (áteresztő géz). A harmincas-negyvenes években már nem írtak a faluban húsvéti tojásokat. Alsó-Háromszéken, mert határos a Bodza-vidékkel, akárcsak Kovászna környékén, inkább a románság körében élt tovább a tojásírás, román asszonyok házagoltak, s tört magyarsággal kérdezték, nem akar-e valaki velük tojást íratni, avagy írott tojást vásárolni?
Az apácai kakaslövést már többször leírtuk lapunkban, az azonban kedves, ma is élő húsvéti szokás ott, hogy amíg a fiatalok lövik a kakast, a kicsinyek a hegy oldalában, a ,,hegy parragán", ahogyan ott mondják, a kizöldült fűben gurigáznak a szép színes tojásokkal. Gurultak-gurultak le a gyepen a tojások, vidám gyerekkacaj, örvendezés kísérte. Ezt nevezik az apácai iskolás gyermekek eresztésnek. Pattogtak az íjas puskák, odébb pedig szólt a fúvósmuzsika.
Rég eltűnt a vidékről, a magyar—román vegyes lakosságú háromszéki tájakról az éneklő-vidámkodó legények vonulása, akik közben az ostort rittyegtették. Balázs Márton (1864—1948) Orbaiszék több falujában láthatta még a szánozást, a tavaszi esővarázslás kései rítusát, amit ma már csak Székelytamásfalván és Szörcsén rendeznek meg a hagyományokhoz ragaszkodó székely legények, vagy egy-egy tanító kezdeményezésére. A népszokás neve mindennél jobban érzékelteti, hogy a régi húsvétok idején még havas áprilisok peregtek az idő rokkáján, ma már csak száraz úton-aszfalton húzzák-ráncigálják az eléggé nehéz szánt a feketébe öltözött és agyonizzadt legénykék. 1902-ben feljegyezték azt a húsvéti szokást, mely ma is él még a székföldi Árapatakon, hogy a szép helyi motívumokkal megírt tojások közé egy hímes lúdtojást is bebiggyesztettek. Ez, mint mondták, csak a jegyes legényeknek járt. A legszebb hímes lúdtojások Lőrinczi Venczelné Dénes Etelka gyűjteményében láthatók, s öröm hallani a hírt, hogy az árapataki tanítónők tojásírásra tanítják ma is a kisiskolás gyermekeket. Érdekes mód kaptunk magyarázatot a czekaczecz kifejezésre, ami nem más, mint a lánygyermekek énekkel kísért húsvéti szabadtéri játéka.
Háromszéken is szokásban volt a húsvéti tojások megírása, hímzése. Szintén a Sepsiszentgyörgyön elhalt néprajzkutató, Balázs Mártontól tudjuk, hogy a legszebb tojásírást a Feketeügy bal partján sorakozó falvakban találta: Bereckben, Ozsdolán, Gelencén, Zabola-Páván, Papolcon, Zágonban, a románság lakta Zágonbárkányban, Nagypatakon és Bodzafordulón, az egykori Magyarbodzán. A felső-háromszéki Szentföldön e téren Kézdiszentkereszt, Kézdiszentlélek és Torja jeleskedett. Azon már senki nem csodálkozhat, hogy Székföldjén virágzott és virágzik ma is a tojáshímzés. Ennek Árapatak a központja, de másfél száz évvel ezelőtt írták a tojást Előpatakon és Hidvégen is. Ki tudná ma már eldönteni a hímes tojások sokaságából, hogy melyik minta melyik falaura jellemző. Egy azonban biztos: a románság lakta vidékekre, a vegyes lakosságú falvakra a mértani, szimmetrikus díszítésű motívumok a jellemzőek. Sok községben emlékeznek még a régiek a híres, tehetséges tojásírókra, de a hagyomány ma nem él. Újbóli meghonosítása nem nehéz, de nemes feladata leend tanítónőknek, óvónőknek, tehetséges háziasszonyoknak. Egyre több az olyan település, oktatási intézet, ahol ünnepek előtt a tojáshímzés művészetében jártas lelkes fiatalok szerveznek kézműves-foglalkozást.
Inkább a népéi, a templomos háromszéki székelységéi, inkább egyházközeliek voltak valamikor a húsvéti locsolóversek is. Erről éppen a már említett Balázs Márton gyűjtése győzhet meg minket, ama jeles néprajztudós gyűjtése, akit Malonyai Dezső (1866—1916) író és művészettörténész munkatársának lehet nevezni. Gyűjtésében több az olyan locsolóvers, amelyben jelen van Jézus Krisztus, a feltámadás, húsvét ünnepének üzenete.
,,Hogy feltámadt Krisztus, örömmel hirdessük, / Mert mi Galilea városából jöttünk. / Ide is eljöttünk a megöntözésre, / Hogy üdvöt hirdessünk e háznak népére." (Szentivánlaborfalva, 1885)
,,Örömünkre serkent fel a mai hajnal, / Mely feltámadását hirdeti Urunknak, / Áldás és imádság legyen az Istennek, / Ki ily szép tavaszt ád az emberiségnek." (Fotos, 1886)
,,E nap derültével jó reggelt kívánok, / Húsvét másodnapját köszönteni járok. / Melyen ősi szokás szerint virágokat / Vízzel felüdítik a hervadozókat. / Én is Betlehemből hozva ezt a vizet, / Virágokat öntni kérek engedelmet!" (Árapatak, 1883)
Ezeket az értékes népköltészeti alkotásokat össze sem lehet hasonlítani a ma széltében-hosszában használatos, többek által frappánsnak, olykor szenzációt keltőnek minősített rövid versikékkel, amelyekből teljesen hiányzik húsvét megélése, tartalmuk gyakran kötődik a letűnt rezsimhez, mi több, a Kárpátok géniuszához, avagy éppen közönséges.
