Le a diktatúrával! — skandálta kedden a moldovai főváros utcáin mintegy húszezer fiatal tüntető. Történt mindez egy olyan európai országban, amelynek politikai berendezkedését — a balti államokéval együtt — a volt szovjet köztársaságok közül a leginkább demokratikusnak tartja az EU. Ráadásul a vasárnapi választásokat is — néhány apró szabálytalanságtól eltekintve — szabadnak és tisztességesnek minősítették külföldi megfigyelők.
A kisinyovi tüntetők heves érzelmeit leginkább a hazájukra jellemző bénultság magyarázza. Moldova Európa legszegényebb országa: a munkanélküliség 30 százalékos, a négymilliós lakosság jelentős hányada (ötszáz-hatszázezer fő) külföldön keresi a kenyerét. A kormányzat fő bevételi forrásainak egyike az ukrán határon át zajló csempészet. Ipar alig van, az agrárium termékeinek fő felvevője, Oroszország pedig pár évvel ezelőtt durván korlátozta a moldovai zöldség, gyümölcs és borok behozatalát. Az átlátszó hivatalos indoklás mögötti valódi ok az volt, hogy Kisinyov akkor éppen az európai integráció (NATO- és EU-tagság) gondolatával kacérkodott, ami felbőszítette Moszkvát.
Az újabban ismét oroszbarát húrokat pengető Vladimir Voronyin elnök a tüntetők szemében a szovjet idők gyűlölt örökségét testesíti meg: a kommunista párt uralmát, a moszkvai befolyást, a korrupciót, a kilátástalanságot. A fiatal nemzedék viszont valódi függetlenséget akar — és persze jólétet, európai életszínvonalat. Példaként Románia lebeg a szemük előtt, hisz 2007 óta EU-tag.
A közös történelmi gyökerek és a közös múlt dacára azonban Moldova nem Románia. Hogy mennyire nem, azt jól példázta Voronyin szerdai nyilatkozata, amelyben a nyugati szomszédot vádolta a zavargások szításával. Erre hivatkozva kiutasította Románia kisinyovi nagykövetét, és vízumkényszert vezetett be a román állampolgárok számára. Ez meglehetősen skizofrén állapot, tekintettel arra, hogy — egybehangzó bukaresti álláspont szerint — Moldovában a szovjet uralom évtizedeiben kreált moldován nép címke alatt valójában románok élnek, akik románul beszélnek (1991-ben visszatértek az addig cirillel írt román szövegek latin betűs írásmódjához).
Bukarest ingerülten utasította vissza a keletről érkező vádakat, Brüsszel pedig nyilatkozatban intette Kisinyovot a kétoldalú viszony normalizálására. Ellentétben az ukrán vagy a grúz forradalom napjaival, a külföld meglehetős közönnyel szemléli a moldovai eseményeket. Az erős orosz befolyás mellett — amihez jól illik Voronyin elnök és a helyi kommunista párt Moszkva-barát politizálása — a megoldatlan területi viszály sem bátorítja a Nyugatot arra, hogy olajat öntsön a tűzre. Moldova európai integrációjának fő akadálya ugyanis a Dnyesztertől keletre fekvő, mintegy kétezer négyzetkilométeres földsáv. E terület, amelyen túlnyomórészt oroszok és ukránok élnek, nem sokkal a Szovjetunió felbomlása után (Moldova és Románia egyesülésétől tartva) egyoldalúan kikiáltotta függetlenségét Moldovától. A szakadár földsávon ma is mintegy kétezer orosz katona állomásozik, tetemes mennyiségű fegyverzettel.
Moldova ellenzéki pártjai szokatlanul európai módon viselkedtek a zavargások napjaiban. Szerdán nyilatkozatban határolták el magukat a kisinyovi parlamentet meg az elnöki palotát feldúló tüntetőktől. Egyúttal értésre adták, hogy csak békés utcai megmozdulásokat támogatnak. ,,Civilizált keretek között akarjuk elérni, hogy az illetékesek kivizsgálják a választások során tapasztalt szabálytalanságokat" — hangoztatta Vlad Filat, a liberális-demokrata párt egyik vezetője.
Az Európa-barát imázsukat féltő politikai pártok kihátrálása nyomán még kevésbé valószínű, hogy a hét elején kezdődött kisinyovi zavargásokból narancsos (ukrán) vagy rózsás (grúz) forradalom nőhetne ki. ,,Amit itt láttunk, az inkább csak szalmaláng volt — vélekedett Vlad Kulminski független politológus. — A csalódott fiataloknak ráadásul még igazi vezérük sincsen."
