A fesztivál időtartama három nap. Ez alatt az idő alatt a részt vevő csapatoknak arra nyílik alkalmuk, hogy megtekinthessék egymás előadásait, és bemutassák sajátjukat. A legfontosabb probléma, hogy a találkozó elvesztette találkozó jellegét, amely valaha az alapja volt. Igaz ugyan, hogy fiatalok érkeznek az ország különböző területeiről, mégsem nyílik alkalom arra, hogy megismerkedjenek egymás világával, arra, hogy a nagy rohanás közepette egy pillanatra megálljanak, és belegondoljanak abba, miért is jöttek ide, milyen lehetőséget szalasztanak el azzal, hogy megragadnak a saját kis bezárt világukban. Lehet, hogy feltételezésem helytelen, és nem sikerült közelebb kerülnöm az itt megszülető hangulathoz, de a hálószobákból kiszűrődő esti beszélgetések arra engednek következtetni, hogy a fesztivál résztvevőit többnyire az alkoholfogyasztás, a bulizás és a versenyben való megmérettetés izgalmai lelkesítik. Ennek nem kellene így lennie. Ez a fesztivál lehetőséget nyújthatna és kellene nyújtania arra, hogy az ifjúság figyelme a kultúra felé irányuljon. Ezalatt azt értem, hogy a részt vevő csapatok ittlétüket egymástól tanulva töltsék el. Úgy érzem, ebben a formában és tartalomban nem a megfelelő üzenet jut el a fiatalságig. Véleményem alátámasztásaként néhány sor a fesztivál programfüzetének nyitószövegéből, mely mindent elmond, talán többet is, mint amennyit én megengedek magamnak: „Jut eszembe, nem is huszonnégy darab, hanem kettővel több, hiszen tartogatunk nektek két előadást esti kikapcsolódásnak, vacsora utánra, forrón tálalva (hozzá pezsgő, jégbe hűtve, jó lenne, mi? :P). /Csak nektek, csak most, hogy még véletlenül se érezzétek magatokat egyedül vagy magányosnak :P. Tehát kicsi a hely, sok az ember: garantált buli! :D (na meg a várakozó sorok ebédnél... :P). De hát ez a lényeg, nem? BULI! Nem a sorok... izé... Kirándulunk, haverkodunk, előadásokat nézünk, és jól érezzük magunkat./ Mert dolgozni és élni és játszani csak pontosan és szépen... de hát tudjátok ti. /A programot böngészve jó látni, hogy ennyire sokszínűek vagyunk, hogy strófra jár az agyunk. És biztos, jó lesz látni magukat az előadásokat is!"

A fesztivál középpontjában a megmérettetés áll: a fiatalok összemérik tudásuk legjavát, miközben a zsűri figyelemmel kíséri minden apró mozdulatukat. Mégis, a nagy megmérettetés óriási hibája az, hogy a csapatok kiértékelésére nem marad idő. Nem marad más hátra, mint a beszélő díjak, amelyek talán mégsem mondanak el mindent. Szerintem az lenne a cél, hogy az ide érkező fiatal színjátszók közelebb kerüljenek a színházhoz és a kultúrához. Ehhez az kellene, hogy ezt a szervezők is hasonlóan lássák, és figyelmet is fordítsanak rá, mert az, hogy a fiatalok eljönnek, bemutatják az előadásukat, aztán hazamennek, nem elég ahhoz, hogy tudatosan építkezzenek és tanuljanak az itt elkövetett hibákból. Komolytalan szervezésnek csakis komolytalan eredménye lehet. Dü­hítő azt érezni, hogy valaki azért szervezi meg ezt a programot, hogy aztán nyugodt lelkiismerettel kipipálhassa a határidőnaplóban: ezt a feladatot is ellátta. Úgy gondolom, csak akkor lehet ezt a találkozót eredményesen megszervezni, ha az, aki emiatt nekilát, nem csupán saját érdekeit, hiúságát, egoizmusának kielégítését tartja szem előtt, hanem valóban fontosnak érzi olyan értékekre felhívni a figyelmet, amelyek egyre inkább elvesznek. Mert így csak az marad, hogy a felnőtt generáció, amely felelősséget érez a fiatalabbak iránt, ujjal mutogat a „mai fiatalságra", elszalasztja az alkalmat, amikor hangsúlyozhatná azt, mi is az, amit ő képvisel, és amit a fiatalok csakis így fedezhetnek fel.