Azt hiszem, minden, művészetekkel foglalkozó embernek egyetlen nagy felelőssége van: annak tudatában kell zenélni, festeni, táncolni, írni, vagy színházat, bábszínházat csinálni, hogy az alkotó tisztában legyen alkotásának társadalom- és egyénformáló erejével. Hiszen ha a művészet célja az adás, s annak a bizonyos kétoldalú tükörnek a felmutatása, akkor nem mindegy, milyen eszközökkel, milyen környezetben, kiknek mit szeretnénk átadni, s kiket mivel szeretnénk szembesíteni.
Nagyobb a felelőség, persze, ha a megcélzott néző- vagy hallgatóközönség nem a felnőttek soraiból kerül ki, hanem épp ellenkezőleg: gyerekeket, kamaszokat, fejlődésben lévő fiatal személyiségeket szólít meg. Éppen ezért fontos, hogy egy-egy diákszínjátszó-csoport vezetője, egy-egy szervezőcsapat, egy-egy bábszínész tisztában legyen azzal, mekkora hatalom és egyben lehetőség is áll rendelkezésére.
A bábszínházat az emberek kilencven százaléka gyerekes dolognak tartja. Azonban nézőként a saját bőrömön tapasztaltam meg, ahogy több felnőttnek nevezett tanító néni vagy szülő pillanatok alatt változik át gyerekké. Láttam azt is, hogyan képes pár egyszerű tárgy ugyanúgy szembesíteni és tükröt tartani, mint ahogyan a színház is teszi. Megértettem, hogy a bábszínház tulajdonképpen az isteni teremtéshez álló legközelebbi művészeti ág. Hiszen ahogyan Isten is életet lehelt a holt anyagba — megteremtve ez által az embert —, úgy a bábszínész is ugyanezt teszi a színpadon. Tehát gyerekesség ide vagy oda, azáltal, hogy egy ember bábokkal dolgozik, nem tesz mást, mint, hogy olyan közel kerül az Istenhez és az Ő szerepéhez, amennyire közel csak lehetséges.
S a gyerekek azért, mert kicsik, még nem hülyék. Csupán egyetlen dolog hiányzik belőlük: a tapasztalat. Azonban minden más velük születik. Így az érzelmek is. S a bábszínház és a színház közti legnagyobb különbség, hogy a bábszínház nem értelmi síkon hat. Míg a színházban a gyerek elfogad egy konvenciót, hogy ma este X színész játssza el Piroska szerepét, addig a bábszínházban ez nem így van. A hatás mechanizmusában az, hogy a holt anyag önmagában a színpadon életre kel, az egy csoda. Tehát a gyereknek nem kell egy konvenciót elfogadnia, egyszerűen belemegy a játékba, megéli a csodát, ő maga is részesévé válik. Pontosan ezért nem véletlen, hogy sokszor hangos kiáltozásokkal próbál segíteni a mesebeli hősöknek, hiszen akkor, abban a pillanatban a farkas nem a malackát kergeti, hanem őt magát, a gyereket, aki ennyire intenzíven részesévé válik az előadásnak. S míg a színházban a gyerek tudja, hogy a szerepet megtestesítő színész egy felnőtt ember, addig a bábszínházban könnyebben azonosul érzelmileg a szereppel, hiszen ebben az esetben ő az, aki a felnőtt szerepét átveszi a kisebb, esetlenebb bábbal szemben. Mindezt persze nem tudatosan.
Ezért is óriási felelőség bábszínésznek lenni. Azonban hiszem, hogy a bábszínház, mint olyan, szerves alkotórésze kell hogy legyen egy gyerek neveltetésének. Hiszen azt az élményt, tapasztalatot semmilyen más módszerrel nem lehet pótolni. Csupán a bábszínház képes arra, hogy valahol, a tudatos szintek alatt belevezesse a gyereket a világ összefüggéseibe, a jó és a rossz fogalmának megértésébe, az alapértékek elsajátításába. És nem csak a gyerekeket. Ahogy már mondtam, a felnőttek is megtalálhatják gyerekkori énjüket, ők is részeseivé válhatnak a meséknek, szaladhatnak a farkas elől, szurkolhatnak Piroskának, és szidhatják a gonosz boszorkákat. Még akkor is, ha már ismerik egy-egy történet tartalmát, hiszen ,,Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek", viszont ez elég ahhoz, hogy újra meg újra játszani lehessen.
Tehát, kedves nagyra nőt kollégák, és még nagyobbak! Tessék megnézni, milyen belülről a bábszínház épülete... Máthé Kincső
