A locsolás, locsolkodás az emberiséggel csaknem egy idős termékenységkultusszal áll szoros kapcsolatban, ugyanakkor a vízzel való meghintés utal a keresztség jelére és tartalmára is. Eme szokás arra a legendára is visszavezethető, mely szerint locsolással akarták elhallgattatni a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi nőket, azaz a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat.
Több feljegyzés szerint a hajdani falvakban, városokban a kútból merített hideg vízzel, esetleg az udvaron található itatóvályú vizével locsolták a ház leánynépét. Ennek a szokásnak viszont számos hátulütője volt. Legelsősorban az a számtalan megbetegedés, mely nemegyszer a megöntözött lányok tüdőgyulladásához, esetleg halálához vezetett. Azonban több különleges locsolási módszerről is szólnak a leírások. Ilyen például a fakanálra kötött rongydarab vízbe mártása és azzal való locsolás vagy a saját kezűleg elkészített rózsavíz használata. Ennek a rózsavíznek is több elkészítési módja van, azonban mindegyikben közös az, hogy csakis természetes alapanyagokat, virágszirmokat, illatos füveket használtak fel.
Természetesen, szerves alkotórésze volt a locsolkodásnak az öntözőversek elmondása. Régebben csakis azután lehetett meglocsolni a lányokat, hogy pár rímbe szedett mondattal engedélyt kértek erre a ház urától, asszonyától. S bár manapság azt hisszük, hogy csak a gyerekeknek, jobb esetben kamaszoknak illenék verset mondani, meg kell lepődni, hiszen hajdanán még a nős férfinak sem volt szabad vers nélkül jelentkeznie. Ezeket a verseket, és persze az öntözést, kellőképpen meg is hálálták a vendéglátók. Nem volt hiány pálinkában, borban, süteményben. Némely vidékeken még bálokat, esti mulatságot is szerveztek a locsolkodás napján...
Ez volt hajdanán. No, de most?
Azt hiszem, fölösleges taglalni, hogy manapság mennyire elcsökevényesedett ez a hajdan szép hagyomány. Hiszen mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogyan záródnak be egy-egy portán a bejárati kapuk húsvét hétfőjén, s hogyan tiltakoznak a lányok a hideg víz és a szagos kölni ellen. Azt hiszem, ahogyan minden más ünnep, úgy a húsvéti öntözés szokása is hanyatlófélben van. Mára ez is csupán egy megszokottságból származó alkalom lett, amikor a fiatal fiúk ingyen leihatják magukat, a kisebbek pedig — néhány rokonnak, keresztszülőnek köszönhetően — kellőképpen megtölthetik pénztárcájukat. S ha hisszük, ha nem, még a gazdasági válság hatása is befurakodott ebbe az ,,ünneplésbe", azonban korántsem annyira, hogy néhány giccses húsvéti díszt és tojásmatricát gyártó cég meg ne gazdagodhasson. Szóval, 2009-re már ez is csak a pénzről szól... Mondanák a laikusok...
Viszont idén lehetőségem adódott arra, hogy szemtanúja legyek egy olyan pillanatnak, amely megcáfolja a fent leírtakat. Sepsiszentgyörgy utcáin — ahol valóban több lány szaladgált húsvét hétfőjén, mint fiú — látni véltem egy viszonylag fiatal apukát, ahogyan két apró fiacskájának éppen az öntözővizet (hangsúlyozom: vizet) készítette elő egy lakás bejáratánál. A helyzetet pedig csak szépítette a tény, hogy mindhárman népviseletben virítottak. Az egészen aprócska legénykétől a jegygyűrűs apukáig...
Tehát mondjon bárki bármit, mindig akad egy szem búza a homok között, s amíg ez így van, addig még nem mondhatunk le teljesen az ünnepek szentségéről. A gond csak azzal van, hogy több a homok, mint a búza. Vajon miért? Vajon lehetne másképp is? Vajon rossz ötlet lenne egy kicsit jobban kapaszkodni gyökereinkhez?
Máthé Kincső
