Én nem hiszem, hogy egy munkaügyi miniszternek ilyen hangot kellene megütnie. A munkáltatók érdekeinek védelme ugyanis a más dolga. Tény viszont, hogy sok minden feltorlódik napjainkban, s mivel a gazdaság felívelő korszakában szintén az volt a jelszó, hogy jobb hallgatni, az akkori mulasztások az érdekvédelem terén most persze kétszeresen bosszulják meg magukat. Hátrányt szenvednek emiatt azok is, akik szervezetlenek, de nemkülönben, bár más mértékben, a szakszervezetek által képviselt dolgozók is. Az okok ugyanis sokrétűek.

Nincs egységes bérezési törvény

A székelyföldi állapotokra térve, a napokban — apropó, a miniszteri kijelentés — megint utcára vonultak a közalkalmazottak. Mit mond erről Bong Vilmos, az Alfa szakszervezeti kartell háromszéki szervezetének elnöke, aki tizenöt éve funkcionáriusa a mozgalomnak?

— A miniszternek akár igaza is lehetne, ha a kormány leülne a szakszervezetekkel és a többi társadalmi partnerrel, és addig vitatnák a tizenöt-húsz éve görgetett gondokat, amíg sikerül megállapodásra jutni. Akkor valóban nem kellene demonstrálni. Csakhogy a kormány nem akarja e problémákat megoldani, mert azok a személyek és pártok, akik a hatalom holdudvarában tartózkodnak, pont azok húznak hasznot e rendezetlen, zavaros helyzetből. Utalnék a költségvetési intézmények bérezési gondjaira, amiért a minap utcára vonultunk Sepiszentgyörgyön is. Az Alfa Kartell húsz éve követeli, hogy alkossák meg végre az egységes bérezési törvényt a közalkalmazottak részére, hogy minden polgár lássa, az adója mire megy el. Mennyibe kerül egy rendőr, mennyibe egy köztisztviselő, mennyibe egy miniszter. Ma ugyanis nincs egységes törvény, minden kategóriának külön speciális jogszabálya van, illetve sürgősségi rendeletekkel, kormányhatározatokkal dolgoznak, és legfeljebb választásokkor derül ki, egyesek horribilisen sokat, mások alig valamit kapnak. Ez rendkívül hátrányos sokak, mind az alkalmazottak, mind az adófizetők számára, mert a pénzt oda juttatják a hatalom birtokosai, ahova éppen akarják. És a helyi önkormányzatokhoz például nem akarják, egy ideig a tanügybe sem akarták juttatni, nem akarják a szociális rendszerbe sem, hanem inkább a belső hatalmi körben tartanák.

— Állami megrendelések formájában?

— Úgy és mindenekelőtt hatalmas bérek formájában. Ez nem lenne kivitelezhető, ha egységes bérezési törvény szabná meg a költségvetési intézmények számára — iskolák, önkormányzatok, decentralizált intézmények, egészségügy, rendfenntartás, hadsereg stb. — , kinek mennyi jár. Előszeretettel feledkeznek meg a béremelésekkor az helyi önkormányzati dolgozókról. A polgármesterek nyakába akasztották a problémát, pénzt, helyhatósági jövedelmet azonban nem adtak hozzá — hogyan tudja megoldani? Kihez fordul a beosztott? A polgármesterhez, nem a miniszterhez. A helyhatósági törvény megszab egy alacsony jövedelmi plafont, és azon nem lehet túllépni. Így csak kínlódni lehet, ezért voltunk kénytelenek utcára vonulni, és még alighanem kivonulunk máskor is.

Hányan vannak, és hányan lehetnének?

Az olvasó ebből kitalálhatta, hogy a köztisztviselők és közalkalmazottak helyileg az Alfa Kartellhez csatlakoztak. No, de nekik legalább van érdekvédelmük, mások még csak megfogalmazni sem tudják, mit várnának el, mert az sincs, aki fellépjen érdekükben. Mindenekelőtt azt tartottam fontosnak, vegyük számba, hogyan is állnak a munkaügyi statisztikák a megyében. Kerek számokban a körülbelül kilencvenezer munkaképes személy közül most negyvenötezer van hivatalos munkaviszonyban, ebből 34 000 nyolcórás munkaprogrammal dolgozik, a többi részmunkaidős alkalmazott. A munkaképesek fele pedig vagy külföldön keresi kenyerét, vagy a mezőgazdasági háztájiba, a földművelésbe húzódott vissza, esetleg segélyből él. Az Alfa Kartell számít a legerősebb konföderációnak szakszervezeti vonalon a megyében, pillanatnyilag 4860 tagja van, azaz a bérből élők tíz százaléka, a Romániai Szakszervezetek Demokratus Konföderációja (CSDR) 3000 körül, ugyanannyi a Szabad Szakszervezetek Országos Szövetségéhez (CNSRL) és egészen kevesen az Országos Szakszervezeti Tömbhöz (BNS) tartoznak. Kiolvasható ebből a katasztrofális helyzet: az alkalmazottak negyedénél kevesebb szakszervezeti tag. Eme adat önmagában magyarázattal szolgál arra, miért vagyunk sereghajtók a bérszínvonal tekintetében, miért kap minimálbért a dolgozók egyötöde, s egyharmaduknak miért van legfeljebb 800 lejes bére. Mint ismeretes, 1500 lejnél többet mindössze tízezren, illetve annyian sem keresnek a megyében, azaz úgy húsz százalék. No de kik a szervezettek? Nyilván, a közszférában dolgozók, a magáncégek világában jóformán nem is léteznek a szakszervezetek, „ezt ki kell mondani" — állapítja meg Bong Vilmos.

A munkáltatók láthatatlan „szakszervezete"

E természetellenes állapot okait firtatva, Bong Vilmos a következőket állítja:

— Az egyik a szakszervezeti hagyomány hiánya, gyenge volta. A két világháború között, ahol létezett nagyipar, az idősebbek még emlékeztek esetleg, ott ’89 után beindult ismét. Nálunk, a megyében ilyen nem volt, de ez talán a legkisebb ok, húsz év alatt meg lehetett volna tanulni itt is a demokráciát, ha nem fékezik valakik állandó jelleggel. A munkáltatókról van szó. Ők nyilvánvalóan abban érdekeltek, hogy a szakszervezetek létre se jöjjenek. Az európai statisztikák azt mutatják, és ebből nem lóg ki Románia sem, hogy azokban a vállalatokban létezik szürke- és feketemunka, ahol nincs szakszervezet. Ahol azok megalakulnak, ott ez egycsapásra megszűnik. Mert van egy érdekvédelmi szervezet, melynek feladata figyelmeztetni az ellenőrző szerveket, hogy itt gond van, és a helyzet nem tisztességes, mert kimondottan hátrányos a dolgozókra nézve.

Bong magyarázatából fény derül egy másik jelenségre is: köztudott, hogy a hivatalos adatok a bérszínvonal dolgában nem a legmegbízhatóbbak. A munkások jó része minimálbérrel vagy nagyon alacsony bérekkel szerepel a kimutatásokban, ennél azonban szürkén és feketén többet keres, ezzel a munkáltató mintegy lekenyerezi őt, ámbátor ennek a böjtje hamar megjöhet, mikor majd nyugdíjat, „betegpénzt", egyéb juttatásokat stb. kell kiszámolni. A vállalkozók ezt saját jövedelmük növelése érdekében teszik, adócsalás, tb-járulék stb. csalás folyik, eme extra jövedelemből osztanak mintegy csúszópénzt a melósnak is. A cinkosság egyértelműen a beosztottnak hátrányos, valamint az államnak, a közintézményeknek.

No de van a szervezetlenségnek egy másik, válság idején még inkább felerősödő oka, mely azonban nálunk „békeidőben" is tömegesen szedi áldozatait. A közbátorság hiánya, az emberek szorongásai, kiszolgáltatottságuk, és ahogyan azt megélik. Tulajdonképpen a munkáltatói fellépés vetülete ez a dolgozói magatartásban, együtt a megye nem túl rózsás gazdasági állapotával:

— Ahol nincs szakszervezet, ott magára hagyott a munkás. Félti a munkahelyét a székely — erről van szó. Nincs munkahely, nem lehet átmenni a szomszéd vállalathoz, mert nem keresik a munkaerőt. Ha megváltozna a helyzet, lenne munkahely bőven, akkor a szakszervezetekhez is másként viszonyulnának. Erre egyelőre nincs remény.

A szervezkedés tilalma

— Tud-e nagyobb szabású konfliktusról — nem kisebb cégre gondolok, ahol patriarchális módon oldják meg a dolgokat, hanem ahol több a munkás és nagyobb a cég —, amelyben a szervezkedés kérdése teremtett kiélezett helyzetet?

— Igen, nincs mit takargatni. A textilgyárban a régi szakszervezet szerintem is gyengén működik. A dolgozók emiatt új szakszervezetet próbáltak létrehozni, az igazgató tudomást szerzett róla, és kirúgta mind a két embert, aki ezzel foglalkozott, és ezzel vége volt a szervezkedésnek. Akik működtethették volna, megijedtek, és abbahagyták, mert féltették a munkahelyüket. Azóta sincs más, csak a régi, az pedig, úgy vélem, édeskeveset tesz azért, hogy változzon a helyzet. Csodákat, igaz, nem tudna produkálni, a könnyűipar Európában nincs abban a helyzetben, de valamit csak lehetne tenni. A szakszervezeti tevékenység különben sem arról szól, hogy egyik napról a másikra megváltjuk a világot, hanem arról, hogy adott helyzetben a maximális hasznot húzzuk a dolgozó érdekében. Csodákat művelni nem tudunk. Nem tudtuk megállítani a nagyvállalatok megszűntét például — magam az autóvillamossági gyárban dolgoztam korábban —, ezek gazdasági folyamatok, melyeket, ha egyszer beállt a sorba, senki nem tud megállítani. Végül a két ember nem keresett elégtételt, más munkahelyet talált magának. Másik példám a kézdivásárhelyi közüzemek, mely az önkormányzat tulajdonában van. Ott sárga szakszervezet működött, azaz a kollektív szerződés aláírásában merült ki minden tevékenysége. Idővel olyan emberek kerültek az élére, akik jó értelemben meg akarták változtatni a dolgokat. Nos, a vállalatvezetőség megtalálta a módját annak, hogy ezek közül kettőt „kicsináljon". Bepereltük a vállalatot, meg is nyertük a pert, de az ítélet kézhezvétele előtt két nappal a szerencsétlen embert annyit macerálták, hogy beadta a felmondását, és önként elment. A másik esetében nem is volt érdemes pert indítani, annyira megtalálták a módját annak, hogy eltávolítsák. Az elnök azonban még ott van, és jó irányban működik a szakszervezet. A pereket egymás után nyerjük, a vállalatnál évek óta durván áthágják a munkaügyi előírásokat. Sajnos, az igazgatónak ez a hozzáállása. Kénytelenek vagyunk a törvényszékhez fordulni jogorvoslatért. Rákényszerít, pedig mi nem perelni kívánunk, hanem megoldást találni. Mi minden munkáltatót partnerként szeretnénk kezelni.

*

Az Alfa konföderációról megtudom, hogy a magánszférát sem hanyagolja el, de mind ez idáig inkább a közszférában tudott terjeszkedni. A megyei szervezet azonban pillanatnyilag két magánvállalatban alapít szervezetet, a dolgot egyelőre bizalmasan kell kezelnie, de az hamarosan nyilvánosságra kerülhet. Amíg a partnernek kijáró tisztelettel kezelik a szakmai érdekvédelmet, addig a Székelyföldön el kell telnie egy kis időnek, de ahol szorít a cipő, ott nincs idő a várakozásra.

Nos, a szakszervezet-alapítás dolgaira érdemes lesz visszatérni.