Ilyenkor, tavaszon mindannyiunk othonában már véget ért a nagytakarítás, de a sarjadó fű közül, a virágba boruló patakparton ránk vicsorít a szemét. Ez nem az én szemetem, a te szemeted, az ő szemete, hanem a Mi szemetünk. Mivel ilyen általános, és ennyire jelen van lépten-nyomon, hát megérdemel egy világnapot, már együttérzésből is.
Az a bosszantó, hogy létezik a Föld napja, a tisztaság világnapja, mint egy születésnap, évente egyszer. A dolgos hétköznapok pedig mind csak a szemétnek maradnak: pillepalack az erdőszélen, szeméttel tele zacskó a járdaszélen, és hogy a természetes anyagokat se hagyjuk ki, lovak és kutyák ürüléke mindenfelé.
Örömömre, nemcsak a tavaszi szél, hanem a változás szele is felkavarta mostanában a port. Szelektív szemétgyűjtésre alkalmas tárolók jelentek meg a nagyobb lakónegyedekben, és lassanként mindenki kezdte szétválogatni a szemétfajtákat. A pillepalack külön került a papírtól, csak a törött kisszék keveredett a krumplihéjjal, ruhával, üveggel a régi helyén. Mint minden változás, ez sem ment zökkenők nélkül, mert mindenik típust külön kellett elszállítani, de az emberek értékelték az erőfeszítést, s így az öntudatosabbja külön válogatta hulladékát.
Aztán egy reggel jött a nagy szemetesautó — kora reggel volt, még álmos autóval és álmos sofőrrel —, s mivel senki sem látta, egybeöntötte, és hirtelen összepréselte a gondosan különválogatott szemetet. Így aztán szeméthegyeink egyre magasabbra nőttek, és a tetejüket már felvette a fű, a gaz, azaz beolvadtak az anyatermészetbe.
Egy gyerek magyarázta nemrég: a baj onnan származik, hogy az úton a legtöbb szülő nem szólítja meg csemetéjét, ha szemetel, nem úgy jár el, mint otthon. Vagy előfordul, hogy egészen kicsi gyerekét küldi le a szemeteszacskóval, pedig sejti, hogy az még nem éri el a kuka száját, sőt, ő maga is eldobja bárhol, különösen, ha nem látják.
— Tetszik tudni, a fejekben van a baj — magyarázta a gyerek.
Elgondolkodtam, vajon belül is ennyi szemetünk van, és tovább gyarapítjuk, ha nem szól ránk valaki?
