Itt-ott még sárga a rét a pongyolapitypang virágaitól, de már biztosan készül a terv az újabb büszke házra. Igazán jól csak akkor veszek teletüdőre levegőt, amikor bejutok a bokrok, fák, közé, s megpillantom az első virágos szőnyeget,

a berki szellőrózsa (Anemona nemorosa) fehér virágaival, egymást beborító, szeldelt leveleivel.

A galagonya virágzó bokrai alatt már csak kevés virágot őriz a pirosló hunyor (Helleborus purpurascens). Öttasakos termésében sorakoznak a magok. Mérgező növény. Nem úgy a bokrok alján elvétve megbúvó orvosi tüdőfű (Pulmonaria officinalis).

Neve is sugallja: légúti betegségek népi gyógyszere. A vörösből kékesre váltó virágok, a pettyegetett tűlevelei teszik ismertté. Ugyancsak ,,officinalis" (gyógyító hatású) a már említett pitypang (gyermekláncfű), amelynek leveleit épp sétám alkalmával gyűjtötte egy őrkői roma család vasárnapi ebédre. Ők ,,cukériá"-nak (cikória — Taraxacum officinale) nevezik, s kérdésemre, mi jár hozzá? — A sok gyerek — feleli az asszony, a nagyobbik pedig fényképezőgépem elé áll, büszkén mutatva a ,,gyűjtögető életmód" zsákmányát.

A tavaszi kankalin (Primula veris) csak itt-ott sárgállik, az erdei ibolya (Viola sylvatica) pedig megbújik a szellőrózsa védő közösségében.

Van azonban más is ebben a várostól alig néhány tíz-száz méterre lévő vegyes erdőnkben. De hát ez is ,,élmény", és kell róla tudnunk. Durván derékba vágott, hasogatott facsonkok az erdei barbárság jegyei.

Bizonyára törvénytelen névjegyei egy természetszomorító emberváltozatnak. És újat már nem mondhatunk a természet szennyezőiről, akik összetévesztik saját, bizonyára gondozottabb háztájuk kukáival az erdei tisztást.