már szinte szentmihálylova

visz vissza oda, ahova,

dobog, dobog, dobog, dobog,

a szív patáin vasdobok,

a tér felett, a perc alatt

a gondolat ad gond-lovat,

robogva hét határon át

a szél se hűti homlokát,

kiben kora, e kályha zúg,

provinciális bősz vezúv;

ha kitörésem már dadog,

mikor belelovaltatok,

tudtátok, nálam minden más,

több lesz, mint megnyert fogadás,

már tegnap óta benne van

török, tatár, kozák, roham,

dárdával átütött vese,

Dobozi s űzött hitvese,

buzogánytól kábult sisak,

Zrínyi-koponyám, benne vagy,

Dózsából fújtató tüdő

a tüzes lónyeregben fő,

bosszúra rohanó betyár,

a vármegye s a héthatár,

a balsors mágnás-vére, kék,

s a parasztvér: a veríték,

a megbízható kengyelek,

a felosztottabb lengyelek,

a kedvenc dáma ráncai,

a kedvenc kanca táncai,

a kedvenc Habsburg láncai,

kedvenc pisztoly, kedvenc kabát

épp mostan alakulnak át —

nem kell merénylő, sem bakó.

A csont ropog, kidől a ló,

kapok, kapok, kapok, kapok

pár rohamot, és meghalok,

nem oszt, nem szoroz, nem felez,

egy oda-vissza vágta lesz,

egy oda-vissza vágta volt

az életem: ló-karcsú hold;

ami itt kétfelől suhan,

most mind Kolozsvár fele van,

jövet majd Zilaj fele lesz,

de legszilajabb fele ez:

hogy ti mit kezdtek vele, lám,

ha befogom a nagy pofám,

ha elhallgatok, mint kolomp,

két part között leáll a komp —

ki vágtat át a víz színén,

mint lapos kő, tükrös remény?

...Már ne jöjjetek közelebb,

itt minden messziről a szebb,

az egész bősz történelem,

benne beletört életem,

több ez, mint megnyert fogadás;

ki verme alá lovat ás,

a kurgán úgy takarja be:

mindenki megbékül vele —

bár képzeletben várhatom?...

Szőrén megülve és vakon

oly jól tudom, hogy semmiség,

fellegfutam, vidéki ég —

és mi a díj? De mi a tét!