csak azt az utat vágtatom,
csak ugyanannyit, ugyanazt,
a régi erdélyi tavaszt;
már szinte szentmihálylova
visz vissza oda, ahova,
dobog, dobog, dobog, dobog,
a szív patáin vasdobok,
a tér felett, a perc alatt
a gondolat ad gond-lovat,
robogva hét határon át
a szél se hűti homlokát,
kiben kora, e kályha zúg,
provinciális bősz vezúv;
ha kitörésem már dadog,
mikor belelovaltatok,
tudtátok, nálam minden más,
több lesz, mint megnyert fogadás,
már tegnap óta benne van
török, tatár, kozák, roham,
dárdával átütött vese,
Dobozi s űzött hitvese,
buzogánytól kábult sisak,
Zrínyi-koponyám, benne vagy,
Dózsából fújtató tüdő
a tüzes lónyeregben fő,
bosszúra rohanó betyár,
a vármegye s a héthatár,
a balsors mágnás-vére, kék,
s a parasztvér: a veríték,
a megbízható kengyelek,
a felosztottabb lengyelek,
a kedvenc dáma ráncai,
a kedvenc kanca táncai,
a kedvenc Habsburg láncai,
kedvenc pisztoly, kedvenc kabát
épp mostan alakulnak át —
nem kell merénylő, sem bakó.
A csont ropog, kidől a ló,
kapok, kapok, kapok, kapok
pár rohamot, és meghalok,
nem oszt, nem szoroz, nem felez,
egy oda-vissza vágta lesz,
egy oda-vissza vágta volt
az életem: ló-karcsú hold;
ami itt kétfelől suhan,
most mind Kolozsvár fele van,
jövet majd Zilaj fele lesz,
de legszilajabb fele ez:
hogy ti mit kezdtek vele, lám,
ha befogom a nagy pofám,
ha elhallgatok, mint kolomp,
két part között leáll a komp —
ki vágtat át a víz színén,
mint lapos kő, tükrös remény?
...Már ne jöjjetek közelebb,
itt minden messziről a szebb,
az egész bősz történelem,
benne beletört életem,
több ez, mint megnyert fogadás;
ki verme alá lovat ás,
a kurgán úgy takarja be:
mindenki megbékül vele —
bár képzeletben várhatom?...
Szőrén megülve és vakon
oly jól tudom, hogy semmiség,
fellegfutam, vidéki ég —
és mi a díj? De mi a tét!