Ha van a publicisztikában közírás, a közért való és a köz számára elfogadható, befogadható alkotás, akkor M. Péter János, Székelyudvarhely szülötte, 1973-tól Sepsiszentgyörgy, azaz Háromszék lakója, alkotásainak sokaságát tekintve, a székelyföldi táj megörökítője volt a szó nemes értelmében.
A közfestő. Éltében azzal szoktak élcelődni véle, hogy nincs is olyan család, amelynek otthonában ne lenne egy, de akár több Péter János-alkotás is. Elsősorban tájképfestő volt, de senki ne gondoljon, csak kivételes esetekben, konkrét, általa is látható tájra. Láttatása átlényegített, a valóság fölé lebegtetett, ennek általunk nem mindig látható mélységeibe merített, mindig vonzó és nem taszító, cizelláltan finom erezetű, fény és színek játékában fürdő, kellemes érzéseket kiváltó és ezt a szépségélményt rögzítő. Költőt parafrazálva: nem a valóság, hanem ennek égi mása képalkotása. Szürrealisztikus hangulati absztrakció.
Egyik közös barátunk és családja Svédországba disszidált még az átkosban. Honvágy gyötörte, s ezt mérséklendő és enyhítendő, arra kért, szereznék számára egy Péter János festette tájképet. Később tudtam meg, hogy valahányszor a festményre néztek, elszorult a szívük, és meglehet, ennek a képnek is része van abban, hogy ma ismét Székelyföld lakói.
Ajándék képre volt szükségem. Messzi földre, más kontinensre küldendőt kerestem. Közöltem vele szándékomat. Műtermébe invitált. A padlóra, ülőalkalmatosságokra, egyéb bútorfelületekre rakta ki a mappákban lapuló festményeit. Látván a bőség keltette zavart az arcomon, azt mondta: válassz egy csoportot azok közül, ami tetszik. Megtettem. És akkor majdnem rábeszélt, hogy vigyem magammal valamennyit. És rámáztassam be, mert arra nem futja keresetéből.
Szédületes tempóban dolgozott, és nem személyi és művészi érvényesülést hajszolt. Kincseit szétszórta. Számos alkotótáborban vett részt, egyéni és csoportos kiállításai is számosak, Baróttól Kanadáig szélesedő, kontinenseket átölelő sáv ez. Honvágygerjesztő képei minden kontinensen megtalálhatók.
Szerették — szerettük. Jellemző, hogy mikor egészsége megingott, és nagy bajba került, hatalmas összegű kivizsgálássorozatra szorult, rekordidő alatt gyűlt össze a vagyont érő összeg az adományozóktól. Életre ítélték.
Könyvborítót kellett terveztetnem az Ojtoz völgye a hadak útján című kötetemhez. Ott volt a szerkesztőség egyik helyiségének a falán egy ’48-as témájú nagyméretű alkotása. Egy huszáros roham. Ellenállhatatlan sodrású vágta, amelyben eggyé olvadt ember és ló, ember és lószerszám, ember és fegyver. A győzelmet megelőző diadal képi, hangulati megfogalmazása volt ez. A „közfestés" megemelte a közírást, megrohamozta a lényeget, a legyőzhetetlenséget.
És ez a csendes meditációra hajlamos férfiú most az égi mezőkön, csillagösvényeken vágtázik maga is, s onnan segíti az élők, a még élők e földi rohamait, hogy föld és ég közötti küzdelmeiket a győzelem felé fordítsák.
