Ehelyett Vitos főorvos megkeresett, közölvén, hogy a teendők egyeztetése végett személyesen jelentkezzem dr. Romics professzornál. Mielőtt az operatív kapcsolatteremtést megköszönhettem volna, azt is elmondta, hogy ha esetleg kiskocsival mennék Budapestre, egy székelyudvarhelyi Kovács József nevű úrnak is urológiai problémái vannak, s hogy az útiköltség is oszoljon, esetleg neki is ajánlanám fel a közös utazást.
Számos esetben tanúja voltam, hogy Vitos főorvos igénybevétele milyen mértékű, és ennek ellenére mekkora türelemmel beszélget pácienseivel, amely nem korlátozódik csak a betegségre, hanem a kliens foglalkozásától, családi körülményeitől intellektuális érdeklődéséig terjed. Olvasmányélményekről, ismerősökről, közösségi ügyekről is szó esik. De hogy még arra is kiterjedjen a figyelme, hogy egy háromszéki és egy udvarhelyszéki valaki budapesti útiköltsége megfeleződjék, ez olyan mélységű emberi együttérzésre vall, és akkora segítő szándékot feltételez, ami ebben a romlottnak tartott világban egyszerűen meghatja az embert.
Gyógyít.
A klinika, mely megúszta
A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Urológiai Klinikájának belső udvarán jöttem rá, hogy bennem a kórházépületekről egyoldalú és hamis, a kelet-európai szocializmusokban beépült kép él: sokablakos, betonelemekből összetákolt szabványépületek, a lakótelepi panelházak nagyobb vagy kisebb testvérei. Az Üllői úti klinika épületei nem ilyenek. És a környezetük sem. Samott-téglával borított, magas ablakú, sátortetős, a régi, a módos Budapest hangulatát sugárzó épületegyüttesek. Körülöttük sok-sok fa, cserje, gondozott pázsit. A kád átmérőjű óriásplatánok tekintélyt parancsolóak, életerőt és hosszú életet sugárzók.
A klinika épületében tágas, nagyméretű ajtókkal klinikai osztályokra tagolt folyosók. Dr. Romics Imre professzor irodája és rendelője előtt vitrinekben és a falakon az urológia történetének, neves, európai hírű magyar urológusoknak az állandó kiállítása látható. Iratok, oklevelek, könyvek, régi orvosi műszerek, az előttünk járók megbecsülésének sokféle egyéb jele.
Az épület külső-belső kinézése életességet sugárzó, fizikai ápoltsága, csöndje, a benti mozgás szanatóriumi. Ehhez képest az a zsúfoltság, lökdösődés, hangzavar, a nemcsak betegségektől, hanem az elégedetlenségtől, dühtől eltorzult arcok tömege, a falakról hámló vakolat, a folyosók feltört padlója, az ápolatlan testek bűzével vegyülő kórházi szag, a csupasz falra felkent közlemények, amiket itthon egyik-másik kórházban vagy más egészségügyi intézetben láthatunk, rémmesékbe illőek.
Az Urológiai Klinikán látottak azt is érzékeltetik velem, a kívülállóval is, hogy micsoda, akár fizikai fájdalmat is okozhat a lelkiek mellett az, amikor teljesen értelmetlenül vagy a merkantilista, az egészségügyi létesítményeken kívülről, a politikai szférából érkező romboló szándék patinás épületeket és ezek gyógyító környezetét játssza át pénzre éhező avatatlanok kezére. Éppen klinikai tartózkodásom idején olvastam a Hitel anyanyelvünknek szentelt idei februári számában Csoóri Sándor megrendítő írását, a Gyertyacsonkokat, amelyet a budapesti Testnevelési Egyetemen mondott el.
„Depressziós panaszaimmal elég sok időt töltöttem kórházban, az országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet neurológiai osztályán. Elég sok orvost és beteget ismertem meg. Egyszer csak híre kelt, hogy megszüntetik ezt a gyógyító intézményt. A stroke-kal, azaz az agyérgörccsel foglalkozó részlege a világ hat legjobbja közé tartozott.
Hogy miért kell megszüntetni ezt a kórházat, senki sem tudta. Hetekig faggattam az »illetékesnek« mondható embereket: az igazgatót, az orvosokat, a képviselőket, néhány civil szervezet vezetőjét, de mindenki csak a vállát vonogatta. Így néztem végig a kórház haláltusáját, a szétszóródó betegekét, és szinte az utolsók között voltam, aki még egy keskeny nővérszobában megkaptam az utolsó infúziókat. Kifelé jövet egy őrző-védő kft. emberei gyanakodva vizsgáltak meg, hogy nem viszem-e magammal az egész kórházat. Ekkor éltem át testileg is, hogy a demokratikusnak csúfolt Magyarország a titkok országa, a hazugság országa. Egy kiárusított ország. A nyelvét ugyan nem lehetett eladni, de az elhallgattatott nyelv kizárásával óriási bűnöket lehet elkövetni. Ha a nyelv nem szólalhat meg egyértelműen, minden bizonytalan lesz körülöttünk. Ki tudja, hány kórházat ütöttek dobra?..."
Az „elhallgattatott nyelv" helyzetére példa az a klinikán kívüli élményem is, hogy a Magyar Hírlapot a veszprémi cigánybotrány és a Gyurcsány-féle bojkott meghirdetése után külvárosi standok egyikén sem lehetett megvásárolni. „Nem küldenek" — mondta lakonikusan az Őrmezői Menyecske utcai standnál napokon át az újságárus.
A budapesti Urológiai Klinika, úgy tűnik, „megúszta" a Csoóri Sándor jelezte „ésszerűsítést", minden bizonnyal a szerfölött aktív és agilis főigazgatónak, dr. Romics Imrének és társainak köszönhetően is. Ez csak sejtés. Akaratom és eltompult érdeklődésem ellenére annyit tudtam meg, hogy az intenzív osztályt, amelyen műtét után egy napig magam is feküdtem, „önerőből" rendezték be. Hétvégeken nem is működik, a betegek visszakerülnek a kórtermekbe. Igaz, hogy ott nagyon figyelmes orvosi és nővéri felügyeletben részesülnek.
Dr. Romics professzornál
Dr. Romics Imre professzor a kézdivásárhelyi „beajánlás" után kitüntető figyelmességgel fogadott. Felnyitottam a „fekete dobozt", előkerítettem a háromszéki zárójelentést, az itthoni analíziseket tartalmazó papírokat, vázoltam az infarktusos szívem történetét és állapotát is. A nagyméretű gyomor-, máj-, és húgyhólyagfotókat hosszasan tanulmányozta, arcáról sok biztatót nem olvashattam le.
Vártam az „ítéletet".
A húgyhólyag falának két összetevője van— mondta az én értelmi és satnya szakmai szintemre hangolva mondandóját —, ha „csak" a nyálkahártyába szűrődött a tumor, akkor ez a jobbik eset. Ha viszont beágyazódott a hólyag szövettestébe is, akkor nagyobb a baj.
Nem mondta, de már itthon tudtam, hogy akkor a hólyag egy részét vagy az egészet el kell távolítani. Beleborzongtam, de ezt igyekeztem palástolni.
Romics professzor segített rajtam, beszélt gyimesi, erdélyi útjairól. A Székely Nemzeti Múzeumot külön kiemelte, s azt is, hogy Cserey Zoltán muzeológus közeli barátja. Én azt is elfelejtettem megjegyezni, hogy nekem is. Az pedig eszembe sem jutott, hogy az Ojtoz völgye a hadak útján című új könyvem, amelyet dedikálva Romics professzornak szántam, ott lapul a „fekete doboz" alatt, s annak az első, felvezető írása is Cserey Zoltánnal kezdődik.
Miközben arról érdeklődött, hogy dolgozom-e új könyvön, papírlapot vett elő, arra felvezette másfél hónapi külföldi programját ilyen tételekkel, hogy három nap Isztambul, szakmai konferencia, ugyancsak három nap és ismét urológiai témájú konferencia Linzben, Bécs is szerepelt a listán, majd átadta a papírt, mondván, hogy a szabad munkanapok közül tetszés szerint választhatok. A megkülönböztetett figyelmet annak is köszönhettem, hogy igen messziről, Háromszékről érkeztem Budapestre. Erre az isztambuli utazása említése révén eszembe jutott a Szőttesünkben török minták című, törökországi magyar nyomkereső könyvem. Mondtam is, hogy ha ideje engedi, esetleg abba nézzen bele, az isztambuli magyar emlékeket ismerem valamennyire, s ezt a könyvben is elmondom. Ezzel beszélgetésünk ismét „civil" témákba ágyazódott, annyira, hogy ottlétem okairól, a rám váró rettenetről is megfeledkeztem, akárcsak itthon, ha a bajaim elől munkába menekülök.
Kikísért, s mielőtt elköszönt volna, az ott álló rémült arcú feleségemnek s az engem kísérő rokonoknak is maga mutatkozott be.
Érezni lehetett, hogy a tulajdonképpeni döntéséről semmit sem sejtő várakozók megkönnyebbülve és fellélegezve majdnem egyszerre mondták, ismételték, miután távozott: ez egy remek ember.
Ennyit ér néhány emberi szó, ha jó helyen, jókor és jó ember szájából buggyan elő.
És igen! Távozásom előtt négyszemközti diszkrécióval közölte, hogy a klinika nem az ő tulajdona, és sajnálatára, mivel „külföldinek" minősülök, a magyar biztosító nem fizethet, s az esedékes műtétek és a klinikai kezelés nem kevés pénzbe kerül. Bennem mocorogtak olyan otthoni információk, hogy ha uniós biztosításom is van, sürgősségi esetként a klinikai költségek megtérítését átháríthatják a román államra.
Na de ki gondol ilyenkor az anyagiakra! Például a feleségem nem, aki beszélgetésünknek ezt a részét nem hallotta, de erre hangolódva mondta, hogy természetesen minden költséget fizetünk.
Romics professzor úgy tett, mintha nem is hallaná, később viszont a klinika gazdasági osztályán kedvesen közölték, hogy külföldiek esetében nincs pardon, fizetni kell.
