Nemrég hangzott el egy magas szintű üzenet a tévében, amiből többek közt azt is megtudhattuk, hogy a törvénykezés magas rangú emberei sok-sok pótlékot kapnak a fizetésükhöz csatolva, többek közt korrupció ellenit is. Így dívik ez külföldön is, tudom meg később.
Nem hagy nyugodni egy még meg sem fogalmazódott gondolat, csak ott settenkedik a fejemben. Tehát akinek az a feladata, hogy bűneseteket vizsgáljon ki, és hozzon ítéletet, nem áll az erkölcs olyan magaslatán, hogy önként védekezzen a korrumpálódás ellen. Megteszi végül is, de fizetség fejében, azaz pénzt kap azért, hogy ne vegyen el pénzt.
Az egész öröklött és tanult morálfilozófiám megbicsaklik, és elkezd velem berzenkedni a kisördög.
Én is akarok ilyen százalékot, hogy ne mondjam el előre a vizsgatételeket, hogy ne kísértsen meg az élet, ne annak adjak jó jegyet, aki fizet.
A kalauz, a pincér, magas rangú hivatalnok, és még sorolhatnám végtelen sorban, nem vesz el csúszópénzt, baksist, ha kap egy bizonyos százalékot. János bá’ nem veri el időnként az asszonyt, mert félrekacsint, ha kap egy erkölcsi kártérítési százalékot.
Pisti nem köpi szembe anyukával a spenótot, ha a tűrőképességéért megjutalmazzák. Péter jutalomban részesül, ha nem felejti el leírni a házi feladatot, kivinni a szemetet...
Mindenki jutalmat kap azért, hogy nem dobta el a szemetet, nem szúrta le a szomszédot, sőt, még egy kanál vízben sem fojtotta meg.
Egészen kezdett tetszeni ez a pozitív, jutalmazási életmód. Már csak azon gondolkodom, hogy nagyjaink, elődeink hogy nem jöttek rá, milyen jól lehet így élni felelősség, kötelesség, kényelmetlenség nélkül.
Aztán eszembe jut a ,,tagadás tagadása" elv, és megnyugszom — kísérleteztek ezzel a felfogással régebb is.
Ha tagadom a felelőtlenséget, attól már felelősnek is érzem magam. Tagadom a bűnt, tehát bűntelen vagyok. Nem teszek rosszat, tehát jót teszek. Nem gyűlölök, tehát szeretek. Nem vagyok passzív a környezetemmel, tehát máris cselekvő szerepben tetszeleghetek. Nem kezdeményezek, s így nem tévedhetek.
